AZ ELRAGADTATÁS (Avilai Szent Teréz 8. rész)

 

    Hangosfilm a Kármelről

 A szemlélődő imában az Úr átvállalja tőlünk a munkát, amellyel korábban az értelmünk fáradozásával dolgoztunk, hogy jelenlétében tudjunk maradni. A szemlélődésben erőfeszítés nélkül vagyunk Ővele, mert magához emel bennünket. Nem erőlködnünk azon, hogy Vele legyünk, csupán elegendő egy beleegyező szándék, a léleknek egy lendülete, és máris Őnála vagyunk. Aníg korábban néztük az órát, mikor telik le az idő, amit a belső imára szántunk, most egy órahossza is úgy telik el, mintha egyetlen perc lett volna. Ennek az imának az egyik gyümölcse a teljes önátadás Istennek, a teljes ráhagyatkozás az Ő irgalmas szeretetére.

Ilyenkor a lélek (…) jól teszi, ha (…) teljesen átengedi magát Isten karjába: ha az égbe akarja vinni, vigye; (…) ha (az Úr) véget akar vetni életének, azt kívánja; ha azt akarja, hogy ezer évig éljen, azt is; tegyen vele Őfelsége, mint saját tulajdonával. Már nem övé a saját lelke, teljesen átadta már az Úrnak… (17,2)

A szemlélődő ima kegyelmi hatása, hogy növekszenek bennünk az erények. Itt, az elején azonban még nem engedi az Úr, hogy apostolai legyünk a szemlélődő imának, vagyis hogy másokkal is megosszuk ennek a belső útnak szépségeit, mert még nekünk magunknak is meg kell erősödnünk az erényekben, amelyek még csak el kezdtek növekedni bennünk. Ha szétforgácsolnánk figyelmünket, elveszítenénk, amit már megnyertünk. Tehát a szemlélődés kezdetén: a nyugalom imája és a képességek álma kegyelmének befogadásakor egyedül Istenre figyeljünk, gyakoroljuk a felebaráti szeretetet és az alázatot. A szemlélődő ima terjesztésében való apostoli buzgóságot pedig hagyjuk egyelőre másokra.

A képességek álmában az erények már erősebbek, mint a nyugalmi imában, s a lélek többé nem tudja figyelmen kívül hagyni őket, mert már másnak látja magát, és nem tudja, hogyan, de elkezd nagy dolgokat művelni. A virágok (vagyis az erények) illatoznak, mert azt akarja az Úr, hogy kinyíljanak, s a lélek lássa, mennyi erénye van, noha jól látja azt is, hogy ezeket nem maga szerezte, sem meg nem szerezhette volna akár sok év alatt, hanem a mennyei Kertész adta meg neki ez a rövid idő alatt. (17,3)

Ezen a belső úton a legfőbb kísérőnk az alázat erénye. Ha ez növekszik bennünk, nyugodtak lehetünk, hogy valóban az Isten felé vezető úton haladunk.

(A képességek álmában) sokkal nagyobb és mélyebb a lélek alázata, mint a nyugalom imájában, mert világosabban látja, hogy nem tett sem sokat, sem keveset, hanem mindössze beleegyezett abba, hogy az Úr kegyelmeket adjon neki, s a lélek akarata elfogadta azokat. (17,3)

A szemlélődő imának ebben a szakaszában: a nyugalom imájában és a képességek álmában, sokszor megtörténik, hogy nemcsak az imaidő alatt tapasztaljuk ezt a kegyelmet, hanem akkor is megmarad, miközben külső feladatainkat végezzük.

(A képességek álma) az egész lélek nagyon bensőséges egyesülése Istennel, de úgy tűnik, Őfelsége meg akarja engedni a képességeknek, hogy felfogják és élvezzék azt a hatalmas dolgot, amit itt művel. …igen sokszor megtörténik (…), hogy az akarat egyesülve van, de világosan látja és felfogja, hogy meg van kötözve, s ugyanakkor örül. Azt mondom, világosan látja, és csak az akarat van ilyen nagy nyugalomban, míg másfelől az értelem és az emlékezet szabadok, hogy saját ügyeikkel foglalkozhatnak és a szeretetet (külső-belső) cselekedeteit gyakorolhatják. (17,4)

Míg a nyugalom imájában elnehezül a test, lelassul a mozgás, nehéz bármilyen tevékenységet is végezni, addig a képességek álmában zavartalanul végezhetjük feladatainkat. Szent Teréz Mária és Márta evangéliumi példázatával magyarázza a két kegyelem különbözőségét.

Noha úgy tűnik (a képességek álma) ugyanaz, mint a nyugalom imája (…), mégis különbözik tőle, mert ott a lélek úgy van, hogy nem akar tevékenykedni, sőt meg sem akar mozdulni, hanem Mária szent tétlenségét élvezi. A képességek álma imádságban azonban Márta is lehet úgy, hogy szinte egyszerre él tevékeny és szemlélődő életet, és intézheti az állapotának megfelelő ügyeket és a szeretet cselekedeteit, vagy olvashat, noha nem teljesen ura önmagának, és jól látja, hogy lelke jobbik fele máshol van. Olyan ez, mintha valakivel beszélgetnénk, s közben valaki más is beszélne hozzánk, úgyhogy nem vagyunk teljesen sem ezzel, sem azzal. Ezt az állapotot nagyon világosan érezzük, és nagy elégedettséget és örömöt okoz, s nagy segítség ahhoz, hogy ha időnk adódik a magányra és a feladatoktól való mentességre, a lélek nagyon csöndes nyugalomba vonulhasson vissza. (17,4)

A szív csöndes magányában azzal vagyunk, Aki magához vont bennünket a szeretetben, s ízleljük Isten örömét és békéjét. Ha közben feladatainkat végezzük, az olyan, mintha nem is mi tennénk, hiszen mi magunk ott ülünk az Úr lábánál, és hallgatjuk Őt, mégis teszünk-veszünk, mozgunk, gondolkodunk, tevékeny életét élünk. Olyan belső örömöt és békét tapasztalunk meg, amely messze felülmúl minden földi örömöt, és a szenvedések is eltörpülnek mellette. Ahogy Szent Pál írja: „Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.” (Róm 8,18) A dicsőség itt az istenszeretet tüzében égő lélek öröme és békéje.

A világ örömei nem elégítik ki, nem is kívánja őket ilyenkor, mert benne magában van az, ami kielégíti, Isten nagyobb örömei, a kívánság, hogy eleget tegyen az Úr kívánságainak, hogy jobban örvendjen Istennek és Vele legyen – ezeket akarja. (17,4)

Szent Teréz a Szentlélek világosságánál látja a befogadott kegyelmeket, és meg tudja különböztetni azokat. Fontos tudni, hogy vannak ilyen kegyelmek, mert ha Isten megadja ezeket, akkor hálát adhatunk értük, nem pedig ijedten nézzük, mi történik velünk az imában, vagy pedig egész egyszerűen elutasítjuk, mert nem ismerjük. Közben nem is tudjuk, hogy Isten nagy kegyelmének fordítottunk hátat.

A nyugalom imája és a képességek álma közé helyezi Szent Teréz a szemlélődés azon kegyelmét, amikor mind az értelem, mind az akarat élvezi Istent, miközben az emlékezet és a képzelet mindenfelé csapong. Ilyenkor hagyni kell, hadd járják a maguk útját.

…az egyesülésnek ez a fajtája (…) gyakran úgy történik (…), hogy Isten mintha megkötné az akaratot és az értelmet is, hogy ne gondolkodjék, hanem csak Istenben gyönyörködjék… Az emlékezet szabadon marad, együtt a képzelettel, s minthogy egyedül érzi magát (…) háborúságot indít, és (…) igyekszik felzaklatni mindent. Engem kimerít… Néha azt mondom: Istenem, mikor lehet már végre az egész lelkem teljesen együtt a Te dicséretedben, s nem darabokra hullva és tehetetlenül? (17,5)

Látjuk, hogy gyönge emberi mivoltunk lépten-nyomon közbeszól, és zavarólag hat az imában. Ugyanakkor türelemre segít, hogy elfogadjuk kicsinységünket, törékenységünket. Meg kell tanulnunk úgy lenni Istennel, ahogy éppen vagyunk, amire éppen képesek vagyunk. Ha dühbe jövünk és mérgelődünk a szétszórtság miatt, semmi sem változik, legfeljebb az akarat és az értelem is elveszti Isten szemlélését. Ezért ilyenkor viseljük el magunkat is türelemmel!

Amikor Szent Teréz azt mondja, hogy a szemlélődésben a világ meghal számunkra, azt kell ezen értenünk, hogy az értékek hierarchiája a helyére kerül bennünk. Elsődlegessé válik a menny realitása, békéje és öröme, az e világ realitását pedig valóban ideig valóként éljük meg. Mivel az e világ örömei, fájdalmai nem tartanak örökké, nem is adjuk át magunkat egészen ezeknek. Ha Isten megadja, hogy igyunk a szemlélődés élő vizéből, a földi boldogságforrások többé már nem elégítenek ki.

A negyedik vízről, vagyis a negyedik fajta imádság kegyelméről, az elragadtatásról így ír Szent Teréz:

Itt már nincs érzés, csak élveztet, anélkül hogy értené a lélek, mit élvez. Felfogja, hogy valami nagy jót élvez, amelyben benne van minden jó, de nem érti, mi ez a jó. Minden érzékét leköti ez az élvezet, oly módon, hogy egyik sem marad szabad semmilyen külső vagy belső elfoglaltságra. A lélek itt összehasonlíthatatlanul többet élvez, és kevesebbet tud kifejezni, mert sem a testnek, sem a léleknek nem marad olyan képessége, amellyel ki tudná ezt a nagy élvezetet. S ha ki tudná fejezni, akkor már nem volna egyesülés. (18,1)

Amikor Isten megadja a szemlélődő imának ezt a fajtáját, akkor olyannyira átitatja őt szeretetével, hogy csak Őreá tud figyelni. Isten a teljes személyiségét betölti, lefoglalja szeretetével; átizzítja – ahogy Szent Teréz mondja. Értelemmel nem tudjuk fölérni, mi történik ilyenkor Isten és a lélek között, hogyan egyesülnek a szeretetben úgy, hogy közben a két különböző, Isten és ember, megmarad a maga valóságában. Az ember sem veszíti el személyiségét, hanem önmagát megőrizve egyesül a Szentháromság egy Istennel.

Nem szoktál te másért ilyen nagy dolgokat művelni egy lélekkel, Uram, hanem csakis azért, hogy sokaknak hasznára legyen. (18,4)

Szent Teréz ír még a szellem röptéről, amely szintén nagy kegyelme az Úrnak a szemlélődő imában: mintegy fölemelkedve, a lélek egyesül Istennel. Ennek a kegyelemnek a hatása a teremtményektől való elszakadás. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen hátat fordítunk Isten teremtményeinek, hanem azt, hogy egyes-egyedül Istenhez ragaszkodunk, a teremtményeket pedig Őérte szeretjük.

Hangsúlyozza Szent Teréz, hogy mindig öntöznünk kell lelkünk kertjét, mégpedig olyan vízzel, amely éppen rendelkezésünkre áll, vagyis amit Isten éppen ad. Ne várjuk, hogy az imádságnak mindig ugyanabban az állapotában maradjunk, s kezdjük az imát az elmélkedéssel, hacsak az Úr föl nem emel rögtön, az imaidő elején a szemlélődésre.

Az elragadtatásban minden képesség felfüggesztődik: emlékezet, értelem, akarat, és így egyesül az ember Istennel.

Ez az égi víz gyakran olyankor jön, amikor a kertész legkevésbé számít rá. Igaz, hogy kezdetben mindig hosszú elmélkedő imádság után történik, hogy egyik pillanatról a másikra jön az Úr, hogy megfogja ezt a madárkát, vagyis a lelket, s a fészekbe helyezze, hogy megpihenjen. Minthogy gyakran látta már repülni, értelmével, akaratával és minden erejével igyekezve megtalálni Istent és kedvére lenni, ezért már ebben az életben meg akarja jutalmazni őt. (18,9)

Miközben a lélek így keresi Istent, hatalmas és édes gyönyörűséget érez, s teljesen elgyöngül, mintha valamiképpen elájulna, mert megszűnik a lélegzete és minden testi ereje, úgyhogy még a kezét sem tudja mozdítani, legfeljebb csak nagy erőfeszítéssel. Szeme lecsukódik anélkül, hogy akarná, vagy ha nyitva marad is, akkor sem lát szinte semmit. S ha olvas, egy betűt sem tud kimondani, sem jól fölismerni. Hall, de nem érti, amit hall. Minden külső ereje elvész, és a lélek erejét növeli, hogy jobban élvezhesse boldogságát. (18,10)

Ezt azonban Isten cselekszi bennünk. Az elragadtatás kegyelmét tehát szintén Isten adja akkor, amikor Ő akarja, s nem akkor, amikor mi. Ezért írja Szent Teréz, hogy olyankor jön, amikor a legkevésbé számítunk rá. Isten jelenlétében időzünk, gondolkodunk Róla, Ővele vagyunk, és egyszerre csak szívére ölel, egészen magához emel, és egyesülünk Vele a szeretetben.

Az elragadtatás kegyelmének külső jelei is vannak: egyáltalán nem, vagy csak nagy erőfeszítéssel tudja mozgatni az ember a végtagjait. A külső érzékszervek működése is felfüggesztődik. Szent Teréz szerint mindez azért van, hogy egészen a belső történésekre figyeljünk. Az elragadtatás újra meg újra megismétlődhet megszakításokkal.

Az elragadtatás imádsága bármilyen hosszú legyen is, nem tesz semmi kárt. S nem emlékszem, hogy az Úr bármikor is úgy adta volna meg ezt a kegyelmet, hogy közben rosszul éreztem volna magam, hanem inkább sokat javultam tőle. Külső hatásai annyira nyilvánvalóak, hogy nem lehet kételkedni abban, hogy valami nagy dolog történt, ha egyszer ilyen nagy gyönyörűséggel megfosztotta minden erejétől, hogy nagyobbakat adjon neki. (18,11)

Kezdetben hamar véget ér ez a kegyelem, és ezért a mozgás, látás, hallás hiánya nem is vehető észre. A kegyelem hatása viszont annál inkább. Isten szeretetének olvasztó tüze az egész embert átjárja, átizzítja. Isteni bornak nevezi Szentünk az elragadtatásban kapott kegyelmet, mert megrészegülünk az Úr szerelmétől.

Szent Teréz szerint több óra hosszat is lehetünk ebben az állapotban, de a képességek teljes felfüggesztése csak rövid ideig tart. Az akarat Istennel egyesül, valamint az értelem és az emlékezet is, de ez utóbbiak újra meg újra elkezdenek alkalmatlankodni. Ha az akarat azonban Istennél marad, előbb-utóbb visszatéríti ezeket a képességeket is. Azután ismét elkezdenek rakoncátlankodni. Ekkor az Úr ezeket a szavakat mondta: „Teljesen megsemmisül, leányom, hogy annál jobban elmerüljön bennem. Már nem ő él, hanem én. Minthogy nem képes fölfogni, amit megért, ezért nem értve ért.

A teljes megsemmisülést úgy kell értenünk, hogy egészen átadjuk magunkat Istennek. Mivel az ember testből és lélekből áll, ez a teljes önátadás természetszerűleg kiterjed a testre is. Ezért tompul el részben vagy egészben a külső érzékelés az imádságnak ebben az állapotában. Az egész ember átadja magát Istennek testestül-lelkestül. Természetesen, az emberi személy nem oldódik föl Istenben, hiszen akkor már nem lehetne önmaga, megszűnne létezni, és a szeretet aktusa nem valósulhatna meg, mert a szeretethez nem elegendő az egyik fél, mindenképpen kettőnek kell lennie. Tehát éppen a szuverén emberi személyt, aki szabad akaratával átadta magát Istennek, tölti be a Szentháromság egy Isten szeretete mindenestül.

Aki már tapasztalta, meg fog érteni valamit ebből, mert nem lehet világosabban elmondani, annyira homályos, ami ott történik. Csak azt tudom elmondani, hogy a lélek látja: együtt van Istennel, és olyan bizonyosság marad erről benne, hogy semmiképpen sem képes feladni ezt a hitét. (18,14)

Ezt pedig az emberi értelemmel fölfoghatatlan, szavakkal ki nem fejezhető. Ezért mondja Szent Teréz: „nem értve ért”. Tehát biztosan tudja az ember, hogy Istennel volt az elragadtatás imádságában, és a mennyei boldogságot ízlelte. S közben az örömkönnyei árasztják el. Az elragadtatás kegyelmének gyümölcsei nagyobbak, mint amit a nyugalom imája és a képességek álma hagyott a lélekben. Ilyen: a bátorság az áldozatvállalásban Isten ügyéért és az alázatosság erénye.

Annyira távol kerül tőle a hiúság, hogy el sem tudja képzelni önmagával kapcsolatban, mert már saját szemével látta, milyen kevésre, sőt egyáltalán semmire sem képes. Teljes hűséggel látja egész elmúlt életét és Isten nagy irgalmasságát. Látja, hogy önmagától a poklot érdemelné, és a mennyei boldogsággal „büntetik”. (19,2)

Az alázatban olyannyira megerősödik a lélek, hogy most már elkezdhet mások javára apostolkodni. Most már ugyanis egészen biztosan tudja, hogy minden jó, amit magában lát, egyedül Isten kegyelmének gyümölcse. Eddig is tudatosította ezt önmagában, de ezt a bizonyosságot most tette bensővé benne az Istennel való egyesülés kegyelme, amelyet az elragadtatás imájában kapott.

Minthogy világosan látja, hogy nem övé a gyümölcs, most már elkezdhet osztogatni belőle úgy, hogy nem okoz neki hiányt. Mennyei kincseket őriz, és vágyik rá, hogy ezeket másokkal is megossza, és kéri Istent, hogy ne ő legyen egyedül gazdag. Elkezd hasznára lenni felebarátainak, szinte anélkül, hogy felfogná, vagy hogy bármit is tenne magától. (19,3)

Mindezeket a kegyelmeket azonban súlyos szenvedések előzik meg, mint amilyen például a betegség, meg nem értések, megszólások, üldözések, zömében az ún. jó emberek részéről, akik vallásosak. Ezek által lazítja föl Isten lelkünk kemény talaját, hogy elültethesse benne a valódi erények magvait. Amíg menekülünk a külső-belső szenvedések elől, és nem vesszük észre, hogy a kereszt alatt kell maradnunk Máriával, Jézus és az Egyház anyjával, addig nem kaphatjuk meg a szemlélődésnek ezt az értékes kegyelmét, legalább is tartósan nem. Mégpedig azért nem, mert nem állunk készen befogadására, nincs meg bennünk ugyanis ennek a kegyelemnek az előfeltétele. Mi ez? A szenvedések állhatatos elviselése Krisztus iránti szeretetből, „aki szeretett engem, és föláldozta magát értem” (Gal 2,20).

Ha ezt a földet már alaposan fölszántották a szenvedések, üldözések, megszólások és betegségek, és eléggé megpuhította már a szakítás a saját érdekeivel, akkor olyan mélyen átjárja a víz (vagyis a kegyelem), hogy szinte soha nem szárad ki. (19,3)

Áldott légy, Uram, hogy az ilyen piszkos tócsából, mint én, ilyen tiszta vizet teremtesz asztalodra! (19,2)