AZ EGYESÜLŐ IMA II. (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 11. rész)
Belső várkastélyunk ötödik lelki lakása nagy titkokat rejt az imádkozó számára. Az egyesülés imájában a Király bevezeti őt a borospincébe – ahogy az Énekek énekében olvassuk (vö. Én 1,3). Ha készen akarunk állni ennek a hatalmas kegyelemnek befogadására, akkor mindent oda kell adnunk (vö. Mt 13,44), legalábbis egyelőre vágyainkban. Jobban mondva: semmihez sem szabad rendetlenül ragaszkodunk, mert akkor azokkal a dolgokkal kötjük le magunkat, amelyeknek rabjai vagyunk, és az időleges javak töltenek be egészen, a mennyei javak pedig háttérbe szorulnak. Ekkor nem Isten nem adja nekünk az egyesülő ima kegyelmét, hanem mi válunk képtelenné annak befogadására.
[A földi élvezeteknek, gyönyörűségeknek, elégedettségeknek] nincs közük ahhoz, ahol ezek az örömök [az egyesülő ima örömei] keletkeznek. A földi örömök nagyon más érzést adnak, ahogy majd megtapasztaljátok. (BV 5.1.6)
…el akarok mondani nektek egy világos jelet, amelynek segítségével nem tévedhettek, sem nem kételkedhettek, hogy Istentől volt-e [amit egyesülő imának gondoltatok]… (BV 5.1.7)
Szent Teréz szerint az egyesülő ima kegyelmének valódisága tekintetében az nyom sokat a latban, hogy az ember képtelen kételkedni abban, hogy Istennel volt együtt a szeretetben. Továbbá olyan mélyen belevésődik ez a találkozás, hogy hosszú évek múltán sem tudja elfelejteni. Külső jelek is kísérik: érzékszervei nem működnek, kezét-lábát nem tudja mozgatni. Mindez rövid ideig tart.
…addig az ideig, amíg így van [az egyesülő imában] – ami mindig rövid (és még sokkal rövidebbnek is tűnik a léleknek, mint amennyi) –, se nem lát, se nem hall, se nem ért. Isten szilárdan odaköti magát e lélek bensejébe úgy, hogy amikor magához tér, semmilyen módon sem tud kételkedni benne, hogy Istenben volt és Isten őbenne. Olyan szilárdan megmarad benne ez az igazság [hogy Istenben volt és Isten őbenne], hogy még ha éveken át nem is teszi meg vele Isten újra ezt a kegyelmet, akkor sem feledkezik el róla, és nem is kételkedik, hogy így volt-e. Még ha nem is szólunk a hatásairól, amelyekről később beszélek, ez az, ami a legtöbbet nyom a latban. (BV 5.1.9)
Az egyesülő ima kegyelme után, ha valóban az volt, teljes bizonyosság marad az emberben afelől, hogy Istennel egyesült a szeretetben. S ezt a teljes bizonyosságot csak Isten adhatja meg. Az egyesülő imát, amely a szemlélődés Istentől kapott ajándéka, nem tudjuk mi magunk elérni. Ezért hangsúlyozza Szent Teréz az Énekek éneke képét használva, hogy nem elment a borospincébe, hanem elvitetett oda.
Ezt úgy értem, az Úr akkor helyez minket a pincébe, amikor és ahogyan akar, de mi a magunk igyekezetével nem vagyunk képesek belépni. Ő Felségének kell behelyezni minket oda és Neki belépnie a mi lelkünk központjába. És hogy jobban megmutassa csodáit, nem akarja, hogy ebben az akaraton kívül – amely teljesen átadja Neki magát – más is részesüljön; sem hogy ajtót nyisson a képességeknek és érzékeknek, amelyek mind alszanak; hanem Ő lép a lélek központjába minden egyéb nélkül, ahogyan tanítványaihoz lépett be, amikor azt mondta nekik: „Pax vobis”, és [ahogyan] a sírból kilépett anélkül, hogy felemelte volna a követ. (BV 5.1.13)
Egyszerre csak bennünk van az egyesülő ima kegyelme, mihelyt az Úr úgy dönt, megadja nekünk. Hirtelen történik, anélkül hogy mi várnánk, hiszen még azt sem tudjuk, mi az, amit kapni fogunk, és hogy egyáltalán megkapjuk-e. Váratlanul be vagyunk töltve Isten szerető jelenlétével, akartunk egyesül vele, miközben a többi képesség „alszik”, vagyis nem zavarja az Úrral való együttlétet, amint korábban a nyugalom imájában tapasztaltuk az értelem kóborlásakor.
Később majd meglátjátok, hogyan akarja Ő Felsége, hogy a lélek élvezze Őt a saját központjában, és még az itteninél is sokkal inkább az utolsó lakásban.
Ó, leányok, milyen sokat fogunk látni, ha nem akarunk mást látni, csak saját alacsonyságunkat és nyomorúságunkat… (BV 5.1.14)
Szent Teréz itt nem valamiféle negatív önképet fest elénk, hiszen A belső várkastély elején világosan kiemeli az ember méltóságát, akit Isten saját képére és hasonlatosságára alkotott. Inkább azt kéri tőlünk, hogy ne gondoljuk, ezek által a kegyelmek által szentebbek vagyunk, mint mások, és ezért ajándékozza nekünk ezeket az Úr. Ez a hamis feltevés tévútra vezetne, és kilépnénk a realitásból: esendő, törékeny emberek vagyunk, akiket Isten kegyelme által erősít. Ne akarjunk mást látni, csak saját alacsonyságunkat és nyomorúságunkat, vagyis maradjunk a realitás talaján: Isten a mi erőnk és szentségünk. A szemlélődő imában se akarjunk látni vagy hallani semmi különlegeset. A szeretetben való egyesülés Ővele – fölemel. Emberi méltóságunk alapját tárja fel bennünk: az Atyaisten kegyelme egyesítheti az embert Krisztus által a Szentlélekben a Szentháromság egy Istennel. Ez a misztérium minden emberben el van rejtve. A kérdés, hogy megteszünk-e minden előkészületet e titok kinyilvánulására?
*
Azt gondolhatnátok, már mindent elmondtunk, amit ebben [az ötödik] lakásban látni lehet. (…) De ha a lélek, akinek Isten ezeket a kegyelmeket megadja, felkészült rá, nagyon sok dologról beszélhetünk még, amelyeket az Úr művel benne. Elmondok néhányat a következő módon: Hogy világosabbá tehessem, szeretnék egy hasonlattal élni, amely alkalmas erre a célra. Azért is, hogy lássuk: noha ebben a műben, amelyet az Úr végez, nem tehetünk semmit sem azért, hogy Ő Felsége megadja nekünk ezt a kegyelmet [az egyesülő imát], mégis hogyan tudunk sokat tenni, ha felkészültek vagyunk rá. (BV 5.2.1)
Szentünk kéri, hogy ne törekedjünk a szemlélődésre, de mégis akarjuk azt oly módon, hogy felkészülünk rá. A felkészülés nem más, mint hogy az ember meghal önmagának, hogy Istennek élhessen. Leveti a régi embert, hogy felölthesse az újat. „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig” (Kol 3,10) – írja Szent Pál a Kolosszei-levélben. Ennek érzékeltetésére Szent Teréz egy természetből vett képet használ: a selyemhernyó képét, amely gubót képez és elpusztul, hogy egy gyönyörű pillangónak adjon életet.
Akkor kezd életre kelni ez a hernyó, amikor a Szentlélek melege révén elkezd élni azzal az általános segítséggel, amelyet mindannyiunknak megad Isten, és elkezdi használni az orvosságokat, amelyeket Ő hagyott nekünk Egyházában, azaz a rendszeres gyónást, a jó olvasmányokat és beszédeket. Mindez olyan gyógyszer, amellyel élhet a lélek, noha bele van halva figyelmetlenségébe és bűneibe, és bele van bonyolódva az alkalmakba. Elkezd tehát élni és táplálkozni ezekből, és a jó elmélkedésekből, amíg csak fel nem nő… (BV 5.2.3)
A felkészülés a szemlélődésre tehát ezzel kezdődik: élni az Egyház szentségeivel és jó lelki táplálékkal, olvasmányokkal. Ez akkor is így van, ha közben ezerféle tökéletlenséggel küzdünk. Ha időt adunk az Istennel való személyes együttlétre, elmélkedünk Krisztus életéről, akkor elindultunk a szemlélődésre felkészítő úton.
Amikor tehát felnő ez a hernyó (…), elkezdi kidolgozni a selymet és megépíteni a házat, ahol meg kell halnia. Szeretném, ha felfognátok, hogy ez a ház Krisztus. …életünk el van rejtve Krisztusban vagy Istenben – ami ugyanaz –, illetve életünk Krisztus. (BV 5.2.4)
Látjátok tehát, leányok, mire vagyunk képesek Isten segítségével: maga Ő Felsége lehet a mi lakásunk – ahogyan az lesz Ő az egyesülésnek ebben az imádságában… Ő a lakás, és mi magunk tudjuk elkészíteni, hogy beleköltözzünk. És hogyne tudnánk! (…) magunkból elvenni és hozzátenni, amint ezek a hernyócskák teszik. Mert még el sem kezdtünk mindent beletenni, amit tudunk, amikor Isten a maga nagyságával csatlakozik ehhez a kis szenvedésünkhöz (…), és olyan nagy értéket ad hozzá, hogy maga az Úr a díja ennek a műnek. És mivel Ő volt az, aki a legnagyobb árat fizette érte, így csatlakozni akar a mi kis szenvedésünkhöz azokkal a nagyokkal, amelyeket Ő Felsége viselt el, hogy mindez egy legyen. (BV 5.2.5)
A középpont: Krisztus, és nem a szellemi élvezetek, amelyeket a szemlélődésben kapunk vagy nem kapunk. Belső házat, otthont építünk az Úrnak, s ez a ház Ő maga. Azzal építünk otthont Neki, hogy engedjük, elvegye belőlünk mindazt, ami a jónak a hiánya, és hozzátegye az erények teljességét, aki Ő maga. Szent Teréz szerint csak el kell kezdenünk ezt a munkát, és az Úr mindjárt csatlakozik hozzá nagy erejével. A munka a szenvedésünkkel kezdődik, amikor fölvállaljuk, hogy szakítunk rossz szokásainkkal, bocsánatos bűneinkkel, rendetlen ragaszkodásainkkal, és elszántan akarunk járni az igazság útján Krisztusba kapaszkodva.
Rajta hát, lányaim! Sietve végezzük a munkát, és szőjük ezt a gubót, szakadjunk el önszeretetünktől és akaratunktól, a földi dolgokhoz való kötődéstől. Legyünk tevékenyek (…) az imádságban, önmegtagadásban, engedelmességben és minden másban, amit tudtok. Bárcsak így dolgoznánk, ahogyan tanítottak, és ahogyan tudjuk, hogy kell! Haljon meg, haljon meg ez a hernyó, amint meg is hal majd, amikor elvégezte, amire teremtve lett, és látni fogjátok, hogy meglátjuk Istent, és magunkat is úgy, mint akiket körbevesz Isten nagysága, mint ezt a hernyócskát a gubója. Figyeljetek rá, hogy azt mondom, látni fogjuk Istent, mert ahogy mondtam, ebben a fajta egyesülésben Isten megadja, hogy érezzük Őt. (BV 5.2.6)
A színről színre látás csak az üdvösségben lesz osztályrészünk. Amikor Szentünk Isten látásáról beszél a szemlélődésben, akkor egyfajta belső értésről szól, megismerésről a Szeretetben. A szemlélődésben tapasztalható módon egyesülünk Istennel, bizonyos belső érzékkel fölfogjuk jelenlétét, és megéljük a Vele való szeretetegységet. Ezt jelenti, hogy bensőnkben „meglátjuk Istent” a szemlélődésben, az Ő végtelen kegyelméből.
*
Lássuk tehát, mit csinál ez a hernyó (…): amikor ebben az imádságban van – valóban meghalva a világnak –, kikel egy fehér pillangócska. Ó, Isten nagysága! Milyenné lesz ez a lélek innét kikelve, miután egy kis időre belemerült Isten nagyságába, szorosan egyesülve Vele, ami, azt hiszem, fél óráig sem tart soha! Igazán mondom nektek, maga a lélek sem ismer magára. Mert nézzétek meg, mekkora a különbség egy rút hernyó és a fehér pillangó között: ugyanazt látjuk itt is. Nem tudja, honnét érdemelhetett ki ekkora jót (úgy értem, honnét jöhetett [ekkora jó], mert jól tudja, hogy nem érdemelte meg). Nagy vágyat érez, hogy dicsérje az Urat, és szeretne teljesen elégni és ezer halált szenvedni [Ő]Érte. Aztán elkezd nagy szenvedéseket kiállni… Nagyon nagy vágy fogja el (…), hogy mindenki megismerje Istent. Ebből fakad a nagy szenvedés, ha azt látja, hogy megbántották Őt. …ha Isten eljön itt egy lélekhez, s utána ő erőfeszítést tesz az előrejutásra, nagy dolgokat fog látni. (BV 5.2.7)
Elkezdi fölsorolni Szent Teréz az egyesülő ima hatásait: vágy arra, hogy magasztalja Istent, apostoli buzgóság, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4), valamint áldozatvállalás a szeretetben. (A Kármel szentjeinek apostoli buzgósága az élettel járó kisebb-nagyobb szenvedések konkrét odaajándékozása Istennek az emberek lelki javára.)
Az egyesülés imája nem jelenti azt, hogy mindent elért az ember, és most már nincs más teendője, mint hogy örvendezzék Istenben; hanem: erőfeszítést tesz az előrejutásra. Vagyis a belső munka folytatódik, mégpedig az ember erőfeszítésével Isten erejére támaszkodva.
Ó, igazán Isten dicséretére szolgál látni ennek a pillangócskának a nyugtalanságát, miközben sosem volt nyugodtabb és békésebb egész életében. Nem tudja, hová szálljon le és hol telepedjen le, mert miután ezt [az egyesülő ima kegyelmét] megkapta, mindennel elégedetlen, amit a földön lát, különösen, ha sokszor ad neki Isten ebből a borból [kegyelemből]; szinte minden alkalommal újabb haszonnal gyarapszik. Már semmire sem tartja azokat a munkákat, amelyeket még hernyóként végzett, s ami a báb fokozatos szövögetésében állt. Már szárnyai születtek: ha repülni tud, hogyan elégedne meg azzal, hogy lépésről lépésre haladjon? Vágyai szerint minden kevés neki, amit Istenért tud tenni. Nem tartja soknak, amit a szenteknek el kellett szenvedniük, mert már tapasztalatból érti, hogyan segít az Úr, és hogyan alakítja át a lelket úgy, hogy fel sem lehet ismerni. (…) Minden fárasztja, mert megtapasztalta, hogy a teremtmények nem adják meg az igazi pihenést. (BV 5.2.8)
Sürög-forog a belső munkában, szeretne mindent odaajándékozni az Úrnak és mindent az Ő kedvére tenni. Ízelítőt kapott a mennyei örömökből, mely helyes összehasonlítási alapot ad neki a földi örömök tekintetében. Ezért írja Szentünk, hogy „mindennel elégedetlen, amit a földön lát”, ahhoz az ízelítőhöz képest, amelyet szívében megtapasztalt az egyesülő imában. Korábban apró lépéseket tett a földi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodások megszüntetéséért, most azonban szeretne mindent egyszerre odaadni az Úrnak. Szárnyakat kapott az Isten felé vezető belső úton az egyesülő ima kegyelmével. Ezentúl nem merül el a teremtményi valóságban úgy, hogy megfeledkezzen az örök javakról. Igazi pihenését az Úrban találja meg, de nem lehet tudni, mikor kapja meg újra az egyesülő ima kegyelmét.
*
Ó, Uram, milyen új szenvedések kezdődnek e lélek számára! Ki mondaná ezt ilyen felemelő kegyelem után? Végül is, így vagy úgy, kell, hogy legyen keresztünk, amíg élünk. És ha valaki azt mondaná, mióta ide [az ötödik lakásba] eljutott, mindig nyugalomban és jólétben van, én azt mondanám, soha nem is érkezett el ide. Csak véletlenül volt része valami ízelítőben az előző [vagyis a negyedik] lakásba belépve, és a természetes gyengeség segítette, s talán a gonosz szellem is, aki azért ad neki békességet, hogy utána sokkal nagyobb háborút viseljen ellene. (BV 5.2.9)
A hamis békesség: vihar előtti csend. A régiek éppen ekkor készültek legjobban a lelki küzdelemre. Földi életünk utolsó pillanatáig tart a harc a jóért. Ezért figyelmeztet Szentünk, hogy ne merüljünk el túlságosan a szellemi élvezetekben sem, mert hosszú és küzdelmes az élet.
Az új szenvedés, amiről Szent Teréz itt beszél, a következő. Az egyesülő ima kegyelmével olyan ízelítőt kapott az örök élet örömeiből, hogy a földi örömök már nem tudják vágyait betölteni, sőt azok valamelyest fárasztják is őt. Ugyanakkor nincs része mindig a fent említett ízelítőben, az egyesülő imában. Az új szenvedés, hogy sem itt, a földön, sem ott, az égben nem találja helyét. Tehát újabb szenvedés kezdődik, mégpedig az, hogy vissza kell térnie a hétköznapok dolgaihoz, nem lehet állandóan Istennel a belső csöndességben.
Nem azt akarom mondani, hogy nincs békességük azoknak, akik ide [az ötödik lakásba] érkeznek, mert van, mégpedig igen nagy. Hiszen maguk a szenvedések olyan értékesek és olyan jó gyökerűek, hogy noha igen nagyok, belőlük fakad a béke és az elégedettség. Magából az elégedetlenségből, amelyet a világ dolgai adnak, születik a vágy, hogy elhagyjuk őket, olyan gyötrően, hogy ha létezik tőle megkönnyebbülés, az az a gondolat: Isten itt van ebben a száműzetésben is. (BV 5.2.10)
Immár nem tudják kielégíteni a földi dolgok, mert a mennyiek után vágyódik. Már nem jelent számára fájdalmas lemondást az azoktól való távolságtartás, hanem éppen fordítva: fárasztják őt. Az ötödik lakásban ez az újabb kereszt.
De ez sem elég, mert a lélek még mindazzal együtt, amit kapott, sem adta át még magát teljesen Isten akaratának, mint később látni fogjuk. Nem mulasztja el ugyan, hogy ahhoz igazodjék, de sok könnyel és nagy fájdalommal, hogy nem tehet többet, mert nem adtak neki többet. (BV 5.2.10)
Vagyis végig kell járnia a belső utat, és most még itt tart. Nem hagyható ki egyetlen lépcsőfok sem. A teljes önátadásra megvan benne a szándék, de időre van szükség, ameddig Isten megcselekszi benne. Erre pedig még várnia kell. Ezt jelenti, hogy „nem tehet többet, mert nem adtak neki többet”. Az embernek el kell fogadnia azt, ahol éppen tart a belső úton, megtéve, ami rajta áll és rábízva magát Istenre. Kaptunk egy szeletet a tortából, ne akarjuk mindjárt az egész tortát bekebelezni. Talán a legnehezebb: várni Isten cselekvésére, elfogadva adott esetben saját tehetetlenségünket.
Inkább akarok élni és halni az örök élet utáni törekvésben és reményben, mintsem bírni az összes teremtményeket és a föld minden kincsét, amely amúgy is el fog múlni. Ne vond meg tőlem támogatásodat, Uram; Tebenned remélek, ne szégyenüljön meg reményem; maradjak mindig hű Hozzád és tégy velem tetszésed szerint![1]Ámen.