AZ EGYESÜLŐ IMA I. (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 10. rész)
A szemlélődő imában Isten fölfüggeszti a képességek (vagyis az emlékezet, értelem, akarat) működését, hogy egészen Őrá tudjon irányulni az ember. Ilyenkor (a szemlélődésben) az értelem sem működik, hanem szemléli Istent a szeretetben. Nem lát semmit sem, hanem bensőleg tapasztal a Szeretetben. Gondolataink ekkor nem tudnak szétszórni bennünket, mert az értelem működése fel van függesztve.
A negyedik lelki lakás kegyelme, a nyugalom imája azonban még csak a szemlélődés kezdete, amikor is a képességek még nincsenek felfüggesztve, csak elmerülve Istenben, ezért ha lassan is, de működnek. A nyugalom imájában nem szabad azon erőlködni, hogy leállítsuk az értelem működését, bármennyire is zavaró a kóborlása. Viszont azt se erőltessük, hogy elmélkedjen, gondolkodjon az imában, hanem adjunk neki tárgyat, amivel lefoglalhatja magát: például az afeletti örömet, hogy milyen jó az Isten, aki ilyen közel vonta magához.
Aki már tapasztalta a nyugalom imáját, fölismeri, miről van szó: az akarat és a test nyugalomban pihen az Úrban, de a gondolatok általában szerteszét járnak, az értelem pedig próbálja megérteni, mi történik. Zavaró, mert egyfelől az ember tudja, hogy Istennel van, másfelől képtelen mit kezdeni csapongó értelmével. Erre mondja Szent Teréz, hogy hagyni kell a vándorló értelmet, hadd járja a maga útját, nehogy az akarat is kizökkenjen a nyugalomból. Ha a nyugalom imájában az értelem is megnyugszik az akarattal, akkor mintegy zavartalanul élvezhetjük Isten közelségét.
A nyugalom imáját rendszerint megelőzi a természetfölötti összeszedettség imája, amelyben hirtelen teljes egészében Istenre figyelünk. A természetfölötti összeszedettség imájában a képességek (az értelem és az akarat) még elmerülve sincsenek. Szent Teréz tanácsa, hogy ekkor nyugodtan elmélkedjünk, gondolkodjunk az evangéliumról, használjuk értelmünket, ne legyünk „üresjáratban” az összeszedettség imájában.
A belső összpontosulást tehát nem koncentrációval érjük el, hanem ha Isten jelenlétébe helyezkedve elmélkedünk Őróla, az evangéliumról, egyszerre maga az Úr adja meg nekünk ajándékként – ha akarja – a természetfölötti összeszedettség imáját, amelyben figyelmünk egészen Őreá irányul. A nyugalom imája szintén ajándék, nem mi érhetjük el azzal, ha erőszakkal nem gondolunk semmire.
*
Szent Teréz tapasztalata, hogy vannak olyanok, akiknek valamely okból legyöngült a szervezete, a testüket is elhagyja az erő, és ezért úgy vélik, megadta nekik az Úr a szemlélődés kegyelmét. Ennek tulajdonítják természetes gyöngeségüket.
Minthogy pedig belül valamilyen elégedettséget, kívül azonban levertséget és gyengeséget éreznek, ezért ha elnyomja őket az álom, amelyet [tévesen] szelleminek neveznek (…), úgy érzik, hogy az egyik olyan, mint a másik [vagyis a test elnehezülését, amely a nyugalom imájában tapasztalható, összetévesztik a kimerültség vagy a testi-szellemi gyöngeség okozta álmossággal], és engedik magukat elsüllyedni benne. És minél inkább hagyják magukat, annál inkább elsüllyednek, mert annál inkább elgyengülnek testileg; és fejükbe veszik, hogy ez az elragadtatás [arrobamiento].
Én azonban elhülyülésnek [abobamiento] nevezem ezt, ami nem más, mint idejük elvesztegetése és egészségük tönkretétele (egy bizonyos személynél ez nyolc órán át tartott), mert sem érzékeik nélkül nincsenek [vagyis nincs szó szemlélődésről, mert érzékeik még működnek], sem Istenből nem tapasztalnak semmit. Az illetőt evés, ivás és kevesebb aszkézis révén leszoktatták erről, mert volt, aki felfogta, miről van szó. Gyóntatóját, másokat és önmagát ugyanis megtévesztette, noha nem szándékosan. (BV 4.3.11)
A valódi szemlélődésben nem megy tönkre az egészség, sőt, a beteges test is erőre kap. Önéletrajzában erről számol be Szent Teréz, személyes tapasztalata alapján. Fontos figyelnünk arra, hogy ne merítsük ki magunkat: sem a testet, sem a szellemet. Az aszkézisre szükség van, hogy ura legyen az ember önmagának, de ha hosszan tartóan nem adjuk meg mindazt, ami a kiegyensúlyozott élethez elengedhetetlen – akár a testnek, akár a szellemnek –, akkor megbetegszünk. S ennek semmi köze nincs a valódi imához.
Értsük meg, hogy amikor a dolog valóban Istentől jön, olyankor, ha van is külső és belső gyengeség, az nem a lélekben van, mert a lelket erős érzések töltik el Isten közelsége miatt… Ebben az imádságban [a nyugalom imájában] (…) az ember nem jut el odáig, hogy tönkretegye [a] testét [vagyis az egészségét]… (BV 4.3.12)
Lehet, hogy valaki a sok munkától, esetleg aszkézistől legyöngül, úgy testileg, mint lelkileg. Ekkor dédelgesse egy kicsit magát: egyen, igyon, kapcsolódjon ki, egyszóval pihenjen, és így legyen az Úrral.
Vannak olyanok, akiknek lelki alkatukból kifolyólag nem való a szemlélődés. Ez is okozhatja a beteges elgyöngülést az imában. Ha valaki ezt venné észre magán, akkor – Szent Teréz tanácsa szerint – éljen tevékeny apostoli életet, külső dolgokban foglalja el magát, és ne akarjon órák hosszat imádkozni. Természetesen imádkozzon úgy, hogy elmélkedik, de ne merüljön bele saját gyöngeségébe, azt gondolva, hogy szemlélődik, mert ez azontúl, hogy nem igaz, egészsége tönkretételéhez is vezethet.
A negyedik lakásban vagyunk leginkább kitéve annak, hogy az ellenség a világosság angyalának álcázva magát, besurranva megpróbáljon megtéveszteni, és az érzékek szintjén valami hasonlót produkálni, mint a nyugalom imájában kapott kegyelem. Gyümölcseikről azonban meg lehet különböztetni a belső tapasztalásokat. A valódi ima hatása, hogy növekszik az emberben az áldozatkészség a felebaráti szeretet konkrét tetteiben és az alázat, melynek segítségével az igazságban járunk.
…a gőgtől és hiúságtól szabadítson meg benneteket Isten, és attól, hogy az ördög utánozni akarja ezeket a kegyelmeket, ami felismerhető abból, hogy nem ezek a hatásai, hanem pontosan az ellenkezője. (BV 4.3.11)
És minthogy itt [a negyedik lakásban] a természetes együtt található a természetfölöttivel, ezért az ördög több kárt tud okozni, mint azokban [a lakásokban], amelyekről ezután fogok beszélni, s ahol nem ad neki ekkora teret az Úr. Dicsértessék mindörökké, ámen. (BV 4.3.15)
*
Az ötödik lelki lakást a Kolosszei levélből vett szentírási résszel lehetne bevezetni: életünk el van rejtve Krisztussal Istenben (vö. Kol 3,3). Az ötödik lakás nagy kegyelme: az egyesülés imája, melyet Jézus szavaival így írhatnánk le: „…énbennem marad, és én őbenne…” (Jn 15,5), ám ez még nem állandó egyesülés a szemlélődő imában, csupán időleges.
De hogy ide elérjünk, ahhoz nagyon-nagyon sok kell, és sem a kicsiben, sem a nagyban nem szabad hanyagnak lennünk. Ezért, nővéreim, fel, kérjük az Urat, ha már itt a földön élvezhetjük bizonyos mértékben az eget, adja meg nekünk segítségét, hogy ne a mi hibánkon múljon, hanem mutasson utat és adjon erőt lelkünknek, hogy addig áshasson, míg az elrejtett kincset meg nem találja, mert az az igazság, hogy ez bennünk magunkban van. Ezt szeretném megértetni, ha az Úr jónak látná, hogy sikerüljön. (BV 5.1.3)
Bennünk van a Kincs: Isten állandó jelenléte, csak rá kell találnunk, meg kell érkeznünk Hozzá. Szent Teréz újra meg újra hangsúlyozza, hogy hétköznapi életünk egységet képez imaéletünkkel, nem lehet azokat szétválasztani. Az ötödik lakásban már olyan egységben kezdünk élni Istennel, amely egység feltételezi a nagyobb szeretetet, hogy mindenben ennek megfelelően akarunk cselekedni. Nem mindig sikerül, de rajta vagyunk, s a Szeretet lesz a mértéke és értéke életünknek.
Azt mondtam, [adjon] „erőt lelkünknek”, hogy megértsétek: nem szükséges a testi erő annak, akinek a mi Urunk Istenünk nem adja meg. Nem teszi ez lehetetlenné senkinek, hogy megszerezze az Ő gazdagságát. Így hát ki-ki elégedjék meg azzal, amije van. Áldott legyen ez a nagy Isten!
De nézzétek, leányok: ehhez [az egyesülő imához], amiről beszélünk, nem akarja, hogy bármit is megtartsatok. Sem keveset, sem sokat. Mindent Önmagának akar, és aszerint kaptok nagyobb vagy kisebb kegyelmeket, hogy ti mennyit adtatok. Nincs jobb próbája, hogy megtudjuk, vajon imádságunk elérte-e az egyesülést, vagy sem. (BV 5.1.4)
Szent Teréz fiatal korától különféle betegségben szenved. Fizikailag nem bíróképes. Talán ezért is emeli ki, hogy aki testileg gyönge, lélekben nagyon is lehet erős, az Úr jóvoltából, és biztat bennünket, hogy kérjük a lelki erősséget. Ez ugyanis feltétlenül szükséges, hogy tovább haladjunk az Isten felé vezető belső úton. Ám hozzáteszi, hogy mindenki elégedjék meg azzal, amije van. Ha valaki minden tőle telhetőt megtesz a jóért, a kegyelemre támaszkodva, akkor fogadja el, amit és amennyit kap. Ne kevesellje, és ne sokallja azt! Isten gazdagsága kimeríthetetlen. Mindenki annyit kap belőle, amennyit képes befogadni. A befogadás képessége pedig azon is múlik, hogy mennyire tud szabaddá válni az időleges javaktól, mennyire tudja azokat rendeltetésüknek megfelelően használni, s amikor úgy adódik, letenni őket. Ezt jelenti, hogy nem akarja az Úr, bármit is megtartsunk. „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37). „Így tehát, aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). Ez nemcsak a szerzetesekre vonatkozik, hanem életállapottól és hivatástól függetlenül, mindenkire. Mindnyájunkat belső szabadságra hív Isten. Nem azért, mintha Őneki magának lenne szüksége rá, hanem nekünk fontos eljutni annak felismerésére és megélésére, hogy Isten szeretetében mindenünk megvan, ami a valódi Élethez kell. Azok a dolgok pedig, amelyek fogva tartanak bennünket, és úgy érezzük, nem tudunk nélkülük élni, lekötik belső intenzitásunkat, és törekvésünket elvonják a Szeretet életétől. Minden ajándék, amit Isten ad. Ő „Mindent Önmagának akar”, vagyis nekünk akarja Önmagát ajándékozni, más szóval: kívánja, hogy képesek legyünk Őt, magát a Szeretetet befogadni. Ezért írja Szent Teréz, hogy aszerint kapjuk a kegyelmet, amennyit mi adunk, mert amennyire hajlandóak vagyunk bensőleg elszakadni a teremtett javaktól, másként mondva: amennyire rendeltetésüknek megfelelően használjuk azokat, anélkül hogy rabjaikká válnánk, annyira leszünk képesek fölszabadítani belső törekvésünket Istenre.
Az önkiüresítésnek ez az útja nem fájdalommentes. A kisebb-nagyobb elszakadásokban tanuljuk az elengedés művészetét, amely földi életünk végén így is, úgy is ránk vár. Az akarat gesztusára, erőfeszítésére szükség van ahhoz, hogy a kegyelem erejével beléphessen ebbe a belső folyamatba. Az erőfeszítés a jóban a szabad akaratnak az az elfogadó gesztusa, amellyel bizonyítjuk, hogy valóban akarjuk: Isten cselekedjék bennünk. A szabad akarat konkrét hozzájárulása a kegyelem működéséhez a jóért való erőfeszítésben valósul meg – Isten segítségével és az ember együttműködésével.
*
Az ötödik lakás nagy kegyelme: az egyesülő ima, amely rövid ideig tart, de annál nagyobb a hatása: az értékek hierarchiája helyére kerül az emberben. Fokozatosan elszakítja azokat a finom szálakat, amelyek még fogva tartanak az időleges javak által.
Ne gondoljátok, hogy valami álomszerű dolog ez [az egyesülő ima], mint az előző [kegyelem, a nyugalom imája]. Azt mondom, álom, mert [a nyugalom imájában] úgy tűnik, mintha a lélek valami álomszerű állapotban volna: nem látszik alvónak, de nem is érzi magát ébren lévőnek. Itt [az egyesülés imájában], minthogy teljesen alszunk [érzékeink szintjén], és mélyen alszunk a világ dolgai és saját magunk számára – mert valóban, arra a kis időre, míg tart, olyanok vagyunk, mintha érzékek nélkül lennénk –, nincs hatalmunkban, hogy gondolkodjunk, még ha akarnánk sem. (…) Amíg a lélek szeret, nem érti, hogyan, sem hogy mi az, amit szeret, sem hogy mit szeretne. (BV 5.1.4)
Az ötödik lakásban a szemlélődő ima ajándéka vár ránk, ha Isten megadja nekünk. A képességek (emlékezet, értelem, akarat) működését felfüggeszti az egyesülés imájában, így azok már nem zavarnak az ima idején. Az akarat szereti Istent, az értelem pedig mintha álmélkodva állna a titok előtt, de már nem kutatja, csak szemléli a Szeretet misztériumát. Egyesülés Istennel a szeretetben – ez történik az egyesülő imában. A teljes emberi személy, testében, lelkében, szellemében egyesül a Szentháromság egy Istennel a szeretetben. Az egész ember Istenre irányul ekkor, „mélyen alszik a világ dolgai és saját maga számára”. Az értelem számára fölfoghatatlan módon szeret, mert maga a Szeretet vonta őt magába: Istenben van és Isten őbenne (vö. Jn 15,5).
Egyszóval olyan, mint aki minden ponton meghalt a világnak, hogy jobban éljen Istenben. Ezért édes halál ez, a lélek elszakítása minden működéstől, amit a testben végezhet. Gyönyörűséges, mert noha valójában úgy tűnik, a lélek elvált tőle [a testtől], hogy jobban Istennel legyen (…), minden értelmét arra akarja használni, hogy megértsen valamit abból, amit érez, és mivel ereje nem elég ehhez, úgy megrémül, hogy ha nem is vész el egészen, de keze-lába megbénul…
Ó, Isten titkai! (BV 5.1.4)
Az egyesülő imában meghal az ember a világ dolgainak, hogy az egyetlen egy szükségest megtalálja: Istent, és Őbenne éljen. Az egyesülő ima közben nem tudja mozgatni kezét-lábát arra a rövid időre, ameddig tart. „Minden ponton meghalt a világnak”, vagyis a Legfőbb Jónak, Istennek fényében lát mindent. Őérte él majd a világ dolgaival is, amelyek ily módon az ember üdvösségét szolgálják. Mindazt pedig, amire nincs szükség az örök javak szempontjából, leteszi és elengedi. Minden erejét Isten szeretetére fordítja és beleáll az Ő nagy tervébe, az üdvözítés művébe. A világ itt „a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége” (1Jn 2,16), hiszen a teremtett világ Istent tükrözi a maga szépségében. A kegyelem ajándékából elkezdi Isten szemével látni a világot, és Istennel együtt valóban szeretni a teremtést. Elkezdi megkapni a belső szabadság ajándékát: Istenben és Istennel szeret. Előbb azonban meg kell halnia egészen önmagának, hogy élhessen Istenben. Ez a folyamat itt, az ötödik lakásban kezdődik a maga mélységében.
*
[A negyedik lakásban, a nyugalom imájában] a lélek, amíg sok tapasztalatot nem szerez, kétségben van afelől, mi történt, hogy nem tévedett-e, hogy aludt-e, hogy Istentől kapta-e, hogy a gonosz szellem öltötte-e fel a világosság angyalának alakját. Ezer gyanúja van, és jó is, ha van, mert (…) maga a természet is megcsalhat itt bennünket néha. Mert noha a mérges lények számára nincs annyi hely, hogy beférkőzzenek, de néhány gyíkocskának igen, amelyek mivel fürgék, bárhol besurrannak, és noha nem okoznak kárt (különösen, ha nem figyelnek rájuk, mint említettem, mert olyan gondolatocskák ezek, amelyek a képzeletből fakadnak és abból, amit már elmondtam), gyakran megzavarnak. (BV 5.1.5)
Mivel a nyugalom imája álomszerű állapot, esetleg úgy gondolhatjuk, amikor a fáradtságtól vagy testi-szellemi gyöngeségtől elernyedünk, hogy a nyugalom imájában vagyunk – ezt jelenti, hogy a természet is megcsalhat itt bennünket. A gyíkok, amelyekről Szent Teréz beszél, gondolatok, amelyek értelmünk kóborlása során keletkeznek az ima idején, illetve az ellenség porhintéséből is származhatnak, és zavarják az akarat nyugalmát, amelyet Istenben élvez. Az ötödik lakásban, az egyesülés imájában ellenben ilyenről nem lehet szó.
[Az ötödik lakásba] azonban, bármilyen fürgék is ezek a gyíkok, nem tudnak belépni (…), mert itt nincs sem képzelet, sem emlékezet, sem értelem, amely megakadályozhatná ezt a jót. És merem állítani, ha valóban az Istennel való egyesülésről van szó, akkor a gonosz szellem sem tud belépni, sem semmilyen kárt tenni. Mert Ő Felsége annyira együtt van és egyesül a lélek lényegével, hogy nem mer közelíteni hozzá, és nem is képes felfogni ezt a titkot. Világos ez; hiszen azt mondják, [az ellenség] nem érti gondolatainkat; hát akkor egy ennyire titkos dolgot, amelyet Isten még csak a gondolatainkra sem bíz!
Ó, milyen nagy jó ott lenni, ahol ez az átkozott nem tehet nekünk rosszat! Így nagy haszonra tesz szert a lélek, mert Isten működik benne, anélkül, hogy bárki akadályozná, akár mi magunk is [emberi természetünk gyöngeségével]. Mit meg ne adna nekünk, aki ennyire barátja az adásnak és mindent meg tud adni, amit akar? (BV 5.1.5)