AKI KÖVETNI AKAR, VEGYE FÖL KERESZTJÉT MINDENNAP (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 38. rész)

 

Hanganyag

Burgosban az új kolostorépület megvétele többek kedélyét fölkavarta, mert rájöttek, milyen jó vételt csináltak a sarutlan kármeliták. Előzőleg mindenki lekicsinyelte a szóban forgó házat, és eszük ágában sem volt megvenni. Most, hogy elkelt, futottak fűhöz-fához, hogy semmisítsék meg az adás-vételi szerződést, mert áron alul került eladásra, és véleményük szerint becsapták a tulajdonosokat.

Senki sem gondolta volna, hogy a házat ilyen olcsón fogják eladni, így amikor elterjedt a híre, elkezdtek előállni a vevők, és azt mondogatták, hogy a megbízott pap elkótyavetyélte; meg kell semmisíteni a szerződést, mert a birtokost rászedték, szóval annak a jó papnak volt mit hallgatnia. Azonnal értesítették a ház birtokosait, akik közül az egyik, mint mondtam, egy előkelő úriember volt, a másik pedig a felesége – ugyancsak előkelő származású –, s ők annyira örültek, hogy a házukból kolostor lesz, hogy már ezért is jóváhagyták az egyezséget. Igaz, hogy nem is tehettek volna egyebet. Mindjárt másnap megvoltak az aláírások, és megtörtént az összeg egyharmadának kifizetése. Mindenben teljesültek annak a jó papnak kívánságai, s bár némi váratlan költséget is okoztak nekünk, az ő kedvéért efölött is szemet hunytam. (AK XXXI/37)

Talán fölösleges szószaporításnak tűnhet, hogy annyit beszélek egy ház megvételéről, azonban mindazok, akik mélyebben beleláttak ezekbe az eseményekbe, valóságos csodát láttak abban, hogy ilyen olcsó áron jutottunk hozzá, főként pedig, hogy a [más rendbéli] szerzetesek, akik megtekintették, vakok voltak előnyeire, és lemondtak róla. Mintha csak az a ház azelőtt nem is állt volna Burgosban, úgy jártak most csodájára, és szidták azokat, akik elmulasztották megszerezését. Volt ezen vevők közt egy női kolostor, amely szintén házat keresett, illetve kettő; az egyiket csak nemrég alapították, a másik tagjai máshonnan jöttek, miután addigi házuk leégett. Továbbá egy gazdag ember, aki kolostort akart alapítani; nemrég személyesen nézte meg [most már] a miénket, és otthagyta. Mostanra persze mind szánják-bánják. (AK XXXI/38)

Az Úr a kármelita nővéreknek szánta az épületet. Ha szabad így mondani, meg is érdemlték, mert annyit szenvedtek ezért a kolostorért. – Van úgy, hogy valaki nem vesz észre egészen nyilvánvaló dolgot, és lemarad róla. Ha pedig jó szándék vezeti, és ez történik, egyszerűen nem neki szánják az égiek. Itt sem kellett volna tovább sajnálkozniuk a lemaradt vevőknek, és felelősöket keresni, hanem el kellett volna engedni a füstbe ment lehetőséget.

Az örök életben lévők segítenek nekünk. Kis Szent Teréz ezért mondja, hogy mennyországát a földön fogja tölteni. Sugallatokkal, helyzetek teremtésével, amelyekben újabb lehetőségek tárulnak föl a jóra – ezeket mind-mind a szentek és az angyalok irányíthatják. Tevékenyen részt vesznek életünkben, csak mi nem tudjuk, melyikük és mivel segít nekünk. Versengenek a jóban, hogy ki kinek s hogyan segítsen. Isten kinyújtott karjai ők. – Így lehetett ez a szóban forgó házvétellel is. A Kármel szentjei erősek a mennyben és a földön, mert egészen közel vannak az Úrhoz az állandó imában.

Az eset [a házvétel] akkora port vert föl a városban, hogy világosan beláttuk, mennyire igaza volt a jó licenciátusnak, amikor azt mondta, hallgatni kell róla, és annyira vigyázott, hogy titokban maradjon. Igazán mondhatjuk, hogy Isten után neki köszönhetjük a házat. Nagy dolog, ha valakinek mindenhez éles esze van; az övé pedig nagyon is az, s mivel ráadásul az Úristen belé öntötte az irántunk való jóakaratot, sikerült is neki ezt az ügyet dűlőre vinni. Ezután több mint egy hónapot fordított arra, hogy a ház átalakítása megtörténjék és kevésbe kerüljön. Ő maga segített mindenben, és ő készítette el a terveket. Úgy látszik, az Úr ezt a házat kezdet óta a maga számára tartogatta, mert igen kevés átalakításra volt szükség. Majdnem minden készen állt benne. Valóban, amikor először láttam, hogy olyan, mintha csak nekünk építették volna, s milyen hamar történt meg minden, szinte azt hittem, álmodom. Amit szenvedtünk érte, azt az Úr bőven megfizette azzal, hogy valósággal egy kis paradicsomba vezetett bennünket. Tényleg annak mondható, ha az ember nézi, milyen szép a kertje, milyen remek kilátás nyílik onnan, s milyen kitűnő vize van. Áldott legyen érte az Úr mindörökké! Ámen. (AK XXXI/39)

Nagy dolog, hogy egy profán épületen alig szükséges átalakítást végezni, és máris alkalmas a kolostori életre. Szent Teréz tudja, hogy az isteni gondviselés rendezte így. Sokat szenvedtek már az érsek „kitüntető jóakaratától”, így most – kívánsága szerint – valóban tökéletes házat kellett találniuk. – S megadatott nekik. – De lássuk, mit szól mindehhez a gondos főpap?!

Az érseket mindjárt értesítették, s ő nagyon örült, hogy olyan jól sikerült [a házvétel]. Nézete szerint ezt az ő halogatásának lehetett köszönni, és ebben talán igaza is volt. Levélben kifejeztem örömömet afölött, hogy sikerült kedvére tennem, és sürgősen rendbe fogom hozatni a házat, abban a reményben, hogy akkor majd ő is teljesíteni fogja vágyaim netovábbját [az alapítási engedélyt]. Miután ezt megírtam neki, azon voltam, hogy minél hamarabb átköltözzünk [a házba]. Figyelmeztettek ugyanis, hogy valamilyen okiratok kiállítása ürügyével ott akarnak minket tartani a kórházban. Így tehát, bár egy lakó még bent volt a házban, s ugyancsak sok küszködésbe került, míg megszabadultunk tőle, átköltöztünk, és meghúztuk magunkat egy szobában. Mindjárt utána hozták a hírt, hogy emiatt nagyon megharagudott [az érsek]. Megtettem mindent, hogy kibékítsem, s mivel alapjában véve jószívű ember; bár könnyen haragra gerjed, hamarosan meg is nyugszik. Azt is rossz néven vette, hogy rácsot és forgót állítottunk be; ezt ugyanis úgy értelmezte, mintha tőle függetlenül akarnám megalapítani a kolostort. Azt írtam neki, hogy ilyesmi eszem ágában sincs, minden olyan házban megvan ez a kellék, amelyben visszavonultan élnek. Arra is hivatkoztam, hogy még csak keresztet sem mertem tetetni a kapura, nehogy sértsem a jogait, aminthogy igaz is volt. Annak ellenére, hogy nagy jóindulatot tanúsított irántunk, hallani sem akart róla, hogy megadja az engedélyt. (AK XXXI/40)

„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28). – Ebben az értelemben valóban jót tett az érsek Szent Terézzel. – A rács anyagi elválasztó jel, amely a kizárólag nővéreknek fenntartott területet, vagyis a klauzúrát jelzi. Védi a nővéreket, hogy semmi ne vonhassa el figyelmüket az Úrról, ugyanakkor a közösség életének intimitását is óvja, nem lehet ugyanis másnak ki-bejárni, amikor kedve tartja, és megzavarni a kolostor életét. Az ún. forgót pedig arra használják, hogy amit hoznak a nővéreknek, azon keresztül adják be a klauzúrába. Egyik oldalt ráteszik az adományt, levelet és a többit, a másik oldalon pedig kiveszik, amint fordul egyet. Mind a rács, mind a forgó használatban lévő eszközök voltak Szent Teréz korában, és még manapság is több Kármelben, ha különböző formában is történik alkalmazásuk.

Eljött megnézni a házat [az érsek], és nagyon kegyes volt hozzánk, de – bár valamivel több reménnyel kecsegtetett bennünket – az engedélyt mégsem adta meg. Azzal állt elő, hogy előbb Catalina de Tolosával kell még kiállíttatni valamilyen okiratot. Sokan attól féltek, hogy végül mégsem fogja megadni az engedélyt. Manso doktor azonban, a provinciális atya másik barátja, nagyon bizalmas kapcsolatban állt [az érsekkel], s minden alkalmat fölhasznált, hogy emlékeztesse az ügyre, és sürgesse nála az engedélyt. Nagyon fájt ugyanis neki, hogy ilyen nehéz helyzetben voltunk. Bár ebben a házban volt kápolna is, amely sohasem szolgált más célra, mint hogy a ház urai szentmisét hallgassanak ott, az érsek sohasem engedte meg, hogy számunkra is misét mondjanak benne, hanem kénytelenek voltunk vasárnap és ünnepnapokon kijárni a templomba.  Még szerencse, hogy volt egy a közelben. Ez így tartott átköltözésünktől egészen a kolostor megalapításáig, tehát körülbelül egy hónapig, pedig minden hittudós azt mondta, méltányos volna megengedni. Ezt bizonyára az érsek is jól tudta, mert ő is nagyon tudós ember, de mindez azért történt, mert a mi Urunk alkalmat akart szolgáltatni nekünk a szenvedésre. Hiszen én még elviseltem volna valahogy, de volt olyan nővér, aki amikor ki kellett lépnie az utcára, reszketett a fájdalomtól. (AK XXXI/41)

Fiatal leányokról volt szó, akiket korábbi kolostorukban a klauzúrás életre neveltek, olyanokról, akik sohasem léptek ki a kolostorból. Annak idején az volt a természetes, hogy ha a kármelita nővér belépett a zárdába, már csak koporsóban vitték ki onnan. – A nővérek dolgoztak, zömében szőttek-fontak a cellájukban, de ebből nem lehetett megélni, és rászorultak a helységben lakók adományára. Amit hoztak, azt ettek, vagy azt főzték-sütötték meg maguknak. – Természetes, hogy az így nevelkedett fiatal nővérek irtóztak az utcára való kimeneteltől, ráadásul nagy látványosságot jelentettek, mert ritkán láttak apácát kint járni, ugyanakkor fekete fátyollal kellett letakarniuk a fejüket, hogy a kíváncsi tekintetek elől elrejtőzzenek, így a látvány még bizarrabb lehetett.

Az okiratok elkészítése szintén nem kevés nehézséggel járt, mert hol megelégedtek a kezesekkel, hol a készpénzt akarták látni, és más egyéb módon zaklattak bennünket. Mindebben nem annyira az érsek volt a hibás, hanem inkább a provizor, aki kíméletlen harcot folytatott ellenünk, s ha az Úristen nem intézkedett volna úgy, hogy el kelljen utaznia, és az ügyvitelt más vegye át, talán sohasem lett volna vége. – Ó, szegény Catalina de Tolosa! – ki sem lehet fejezni, mennyit szenvedett! Ám mindezt bámulatos türelemmel viselte, és nem fáradt bele a rólunk való gondoskodásba. Ő szerezte meg nekünk az összes bútort, amelyre szükségünk volt a ház felszereléséhez; adott ágyakat és sok más egyebet, aminek bővében volt a háza. Bármi hiányzott nálunk, mintha csak az lett volna az elve, hogy inkább az ő háza nélkülözzön, mint a miénk. Mások, akik kolostort alapítottak nekünk, sokkal több értéket adtak, de nincs köztük egy sem, aki tizedrész annyi fáradsággal járult volna hozzá, mint ő. Ha nem lettek volna gyermekei, odaadta volna mindenét, s annyira égett a vágytól, hogy végre-valahára meg legyen az alapítás, hogy minden kevésnek tűnt előtte, amit ezért tett. (AK XXXI/42)

Valószínű, a provizor is jót akart a maga módján: nyilván védte az érseket az esetleges későbbi kellemetlenségektől, ezért ragaszkodott különféle okiratok elkészítéséhez. Ám nagyon úgy tűnik, hogy az ellenség sem hagyta annyiban, és mindig újabb meg újabb kívánalmakra biztatta „védencét”, mégpedig bizonyára fölhasználva a jog eszközeit. Az Úr azonban nagyirgalmú, és hosszan tűréséből ugyancsak bőven ajándékozott Szent Teréznek és segítőinek. Az alapító Anya is úgy gondolja, Isten lépett közbe azzal, hogy valamilyen ürüggyel elszólította onnan az alapos provizort, mert véget akart vetni a Szentanya és sok ember kálváriájának.

Miután láttam, hogy ennek a késedelemnek se vége, se hossza, megkértem a palenciai püspököt levélben, aki már amúgy is nagyon haragudott az érsekre, írjon neki még egyszer. Neheztelt rá, mert mindazt, amit velünk tett, személyes sértésnek tekintette. A legérdekesebb pedig, hogy az érsek szentül meg volt győződve róla, hogy ő senki ellen nem követ el sérelmet. Mint mondom, kértem a püspököt, írjon neki újra, hogy mivel most már van házunk, ő pedig saját állítása szerint óhajtja az alapítást, adja meg már végre az engedélyt. A püspök erre nyílt levelet küldött nekem az érsek számára, de az olyan hangon volt megírva, hogy ha átadtuk volna, minden tönkre lett volna téve. Manso doktor, aki gyóntatom és tanácsadóm volt, szintén azt mondta, hogy nem szabad kézbesíteni, mert bár udvarias hangvételben íródott, néhány olyan kemény igazságot tartalmazott, hogy végleg elkeserítette volna az érseket, tekintve nehéz természetét. Hiszen már így is neheztelt egyik-másik dolog miatt, amit a püspök üzent neki, pedig különben igen jó barátok voltak. Meg is jegyezte nekem [az érsek], hogy a mi Urunk halálakor barátokká lettek, akik azelőtt ellenségek voltak, ezzel szemben én ellenségekké tettem kettőjüket. Csak annyit válaszoltam erre, hogy ebből is láthatja, milyen vagyok. Pedig hát azt hiszem, mindig nagyon vigyáztam, hogy valamiképpen viszály ne támadjon köztük. (AK XXXI/43)

Az ellenség nagy porhintő, melynek következtében nem is látja az ember, hogyan használja fel őt Isten ügye ellen, a világosság angyalaként suttogva fülébe. Ha talál egy kis kaput, amelyen át beosonhat valaki szívébe, például bármilyen aprónak tűnő emberi gyöngeséget, akkor már bent is van, anélkül hogy az illető észrevenné, és ravaszul saját eszközévé teszi őt.

Még Szent Teréz számára is érthetetlen volt, miként nem vette észre az érsek, hogy minduntalan az alapítás ellen dolgozik. Persze ha olyan a tanácsadóval dolgozott, vagy inkább ügyvivővel, aki feladatának tartotta, hogy sziszifuszi módon intézze az ügyeket, az érsek pedig kizárólag rá hallgatott, figyelmen kívül hagyva más megfelelő tudással bíró személyek véleményét, akkor mindketten – mondhatni – az ellenség játékszerévé válhattak.

Újra könyörögtem tehát a püspöknek, és tőlem telhetően összeszedtem a legerősebb érveket, hogy itt az Úristen ügyéről van szó, tehát írjon az érseknek egy másik levelet, a lehető legszívélyesebb hangon. Megtette, amit kértem, pedig nem volt csekélység. Belátta azonban, hogy ezzel az Úristennek tesz szolgálatot, nekem pedig nagy szívességet, amit még sohasem tagadott meg tőlem. Egyszóval végre rászánta magát, de megírta nekem, hogy mindaz, amit eddig a rendünkért tett, semmi sem volt ahhoz az áldozathoz képest, amelybe ez a levél került neki. Meg is volt a hatása, amennyiben a levélre és doktor Manso ismetelt kéréseire az érsek végre-valahára megadta az engedélyt. A jó Fernando de Matanzára bízta, hogy hozza el nekünk, amit ő ugyancsak jó kedvvel tett meg. Ezen a napon a nővérek jobban el voltak csüggedve, mint valaha, a jó Catalina de Tolósa pedig annyira oda volt, hogy nem tudtam megvigasztalni. Úgy látszik az Úr még egyszer és utoljára nagyon meg akart bennünket nyomorgatni, mielőtt megvigasztalt volna. Még én is, aki azelőtt sohasem vesztettem el a bátorságomat, előtte való este szintén levert voltam. Dicsértessék vég nélkül az Ő szent neve! Legyen áldva mindörökkön-örökké! Ámen. (AK XXXI/44)

Az Úr nem akar nyomorgatni bennünket, hanem vagy a saját, vagy mások emberi gyöngesége miatt gyötrődünk, amely úgy tűnik, nem ismer határt, legalábbis a fent leírt esetben. Lehet, hogy nem próbára akarta tenni őket az Úr, hanem ehhez az alapításhoz még szükség volt Szent Teréz és társai szenvedésére, mégpedig az Egyház javára. Krisztus Urunk szenvedett meg elsőként az Egyházért, utána mi jövünk, akiknek ajándékként részt ad üdvözítő művében. Úgy ad részt, hogy megengedi: mások emberi gyöngesége vagy bűne folytán szenvedjünk Vele együtt. Megszenvedünk Vele együtt egy-egy jó ügyért, Isten ügyéért, melyek megvalósulásához már csak a mi szenvedésünk hiányzik. – „…testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24).

[Az érsek] Megengedte Manso doktornak, hogy a következő napon szentmisét mondjon nálunk, és elhelyezze a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Az elsőt tehát ő mondta, a Szent Pál kolostor perjele, aki domonkos rendi (…), és akik hívatlanul jöttek felajánlani közreműködésüket [az alapításban]. Barátaink igen boldogok voltak, de velünk örült úgyszólván az egész város, mert mindenki sajnálkozott rajtunk nehéz helyzetünk miatt. Sőt annyira elítélték az érseket viselkedéséért, hogy nem egyszer jobban fájt hallanom, amit róla mondtak, mint amit ő okozott nekünk. A jó Catalina de Tolósa és a nővérek öröme olyan határtalan volt, hogy egészen meghatódtam, és így szóltam Istenhez: „Uram, vajon mi mást óhajtanak szolgálóid, mint hogy Neked szolgálhassanak, és bezárkózhassanak Érted a kolostorba, hogy soha többé ki ne lépjenek onnan?!" (AK XXXI/45)

Ez azonban nem teher annak, akinek erre van hivatása. Az Istennel való bensőséges kapcsolatban és a testvéri közösségben olyan boldogságban lehet része, ha meg tud feledkezni önmagáról, hogy százannyit kap most, ezen a világon (…), az eljövendő világban pedig örök életet” (Mt 10,30), Isten irgalmából. A klauzúra nem teher, hanem ajándék, mert megtanít belül élni, a személyiség középpontjában, a szív mélyén, ahol maga a Szentháromságos Isten lakozik. Kevesebb az esélye annak, hogy a külső dolgok elvonják a figyelmét az egyetlen szükségesről (vö. Lk 10,42). Bár a klauzúrában is elmenekülhet valaki például a munkájába, olyannyira, hogy az köti le belső figyelmét. Vagy ha folyton azon tépelődik, ki és mit tesz, vagy nem tesz a kolostorban, hasonlóképpen szétszóródik. Tehát még a klauzúrában is szétszórhatják őt bensőleg a külső dolgok. Márta (az aktivitás) és Mária (a szemlélődés) együtt van benne, de Márta csak Mária odahallgatásával és szent tétlenségével, vagyis belül az Úrra figyelésével képes boldogan és gondtalanul tenni feladatát. Szent Teréz leányainak, a kármelita nővéreknek napi két óra belső ima és egy óra lelki olvasás van meghatározva a napirendben, az Egyház hivatalos imáján, a zsolozsmán túl, a munka mellett. Ez biztosítja Márta és Mária egyensúlyát a hétköznapokban.

Ha valaki nem tapasztalta, el sem tudja képzelni azt az örömet, amelyet e kolostoralapítások alkalmával élveztünk, valahányszor odáig jutottunk, hogy megvolt a klauzúránk, amelynek küszöbét világi személy nem lépheti át. Akármennyire szeretjük is őket, mégis akkor vagyunk a legboldogabbak, amikor végre egyedül lehetünk magunk között. Olyan ez, nézetem szerint, mint amikor egy hálóval sok halat fognak ki a folyóból: nem tudnak élni, hacsak vissza nem bocsátják őket a folyóba. Hasonlóképpen vannak azok a lelkek, akik már megszokták Jegyesük élő vizének patakját: ha kihúzzák őket onnan, és a világi dolgok hálójában érzik magukat, valójában nem is élnek mindaddig, amíg újra vissza nem kerülnek oda. Ezt látom mindig nővéreinken, és ezt tudom saját tapasztalatomból. Az olyan nővérek, akikben megvolna a vágy arra, hogy kimenjenek a világiak közé, és sokat érintkezzenek velük, jegyezzék meg, hogy még aligha találták meg azt az élő vizet, amelyről az Úr a szamariai asszonynak beszélt, és a Jegyes valószínűleg elrejtőzött előlük, amire volt is oka, mert ők sem szeretnek vele maradni. Attól félek, hogy ez két okból eredhet: vagy abból, hogy ezt az életformát nem kizárólag az Ő kedvéért választották, vagy pedig, miután már kolostorba léptek, nem képesek felfogni, mekkora kegyelemben részesítette valamennyiüket Isten, hogy kiválasztotta őket magának, s nem engedte, hogy férfinak legyenek alávetve, aki sokszorosan megrövidíti felesége életét, és sajnos, nem egyszer a lelkében is kárt tesz. (AK XXXI/46)

A korabeli társadalomban a férfi teljes mértékben uralkodott a nő felett, különösen igaz ez akkoriban a házasságra. Szent Teréz látta a környezetében élő férjes asszonyok sanyarú sorsát, férjük zsarnokoskodását fölöttük, és hogy többnyire a sokadik gyermek szülésébe halnak bele. Valójában először ez motiválta őt a szerzetesi életre, valamint az az általános közfelfogás az Egyházban, hogy a papi és a szerzetesi élet az ideális életforma, amelyben a legkönnyebben üdvözülhet valaki. Az Egyház ugyanakkor tanítja, hogy mindenki megkapja az üdvösségéhez szükséges kegyelmet, bármilyen életállapotban él is. Nincs olyan hivatás, amelyben teljesen be lenne biztosítva valakinek az üdvössége, mert ha nem a jóra használja szabad akaratát, bármikor elbukhat. A pap és a szerzetes is elkárhozhat, ha nem mond ellent az ellenségnek és csábításainak, s nem akarja követni a szelíd és alázatos Krisztust.

Ma nem lehet ugyanakkor csak azért szerzetesrendbe lépni, mert valakinek túlságosan terhesnek tűnik a házasélet, vagy képtelennek érzi rá magát. Szerzetesként ugyanis olyan kihívásokkal szembesülne, amely kívülről nem látszik, és ha nincs természetfölötti indítéka a szerzetesi életre, akkor ott sem lenne képes helyt állni. A hűség a küzdelem ajándéka, amelyet Istentől kapunk. Igaz ez minden életállapotra. Arra is, aki szeretett volna családot alapítani, de nem talált megfelelő társat, ugyanakkor tisztaságban éli az életét, és segít másokon. Talán csak az örök életben látja majd teljes egészében, mitől óvta meg az Úr. Nem érdemes keseregni azon, ami van – kivéve a bűnt –, mert amit Isten megenged, javunkra engedi meg.

Egy-egy kármelita kolostort Szent Teréz kis Krisztus-kollégiumnak hív, ahol maximum tizenhárman lehetnek, Jézus és az apostolok mintájára. Később huszonegy főben állapítják meg a maximális létszámot, amelyben még lehetséges a bensőséges légkör. Ha jó a testvéri élet, akkor a nővérek szeretnek együtt lenni az imában, a szolgálatokban és a felüdülés óráiban egyaránt, amelyet még inkább kiemel a napközbeni szilencium. – „Íme, milyen jó és milyen gyönyörűséges, ha együtt laknak a testvérek!” (Zsolt 133,1) – imádkozhatják a zsoltárossal.

Ó, Te igazi ember és Isten, ó, Jegyesem! Szabad-e ezt a kegyelmet [hogy meghívtál minket a Kármelbe] kevésre becsülni?! Áldjuk Őt, nővéreim, hogy megadta nekünk, és ne fáradjunk bele ennek a nagy királynak és Úrnak dicséretébe, aki örökké tartó királyságot tartogat jutalmul holmi csekélyke kis szenvedésért, amely talán már holnap véget ér, és ezernyi örömmel van megédesítve! Áldott legyen érte mindörökké!  Ámen. Ámen. (AK XXXI/47)

Szent Teréz számára az örök élet volt a cél. Fiatalon is ebben a távlatban gondolkodott, mondván: nem lehet rosszabb a szerzetesi élet a tisztítótűznél, és jobb, ha előbb túl van rajta az ember. Annak ellenére, hogy fiatalon jó üzletet akart kötni az Úrral, Ő meglepte Szent Terézt, és megszólította őt a szívében a szeretet hangján. A fiatal Teréz pedig vette a fáradságot, s elindult belső zarándokútján, ahol rátalált az ingyenesen és személyesen szerető Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Szerette kármelita hivatását, és hálát adott érte, a megannyi szenvedéssel együtt, amelyet Isten bensőséges szeretete édesített meg számára. A földi szenvedések véget érnek, az örök életben már nincs szenvedés. A földi élet küzdelmeinek értelme és célja van: az új embert munkálja bennünk a kegyelem. – „Erősítsen meg titeket dicsőségének hatalmából minden erővel, hogy végig kitartsatok és béketűrők legyetek” (Kol 1,11).