A SZENT JÓZSEF KOLOSTOR MEGALAPÍTÁSA (Avilai Szent Teréz 23. rész)

2019.07.07 10:38

 Hangosfilm

Szent Teréz a teljes szegénység szellemében kívánja megalapítani az első „sarutlan” kármelita kolostort. Ellenállásra talál a papok részéről, akikkel megosztja vágyát: Krisztust szeretné követni teljes szegénységben. Újból csak türelemmel várnia kell és kitartania, s az Úr megváltoztatja azok véleményét, akik ellene vannak. Addig azonban küzd, és nem adja fel.

Úgy találtam, annyi hátránya van a jövedelemnek, és olyan sok nyugtalanságnak az oka, hogy egyfolytában vitatkoztam a tudósokkal. Írtam a domonkos szerzetesnek [Pedro Ibañeznek], aki támogatott bennünket, s ő kétívnyi ellenvetést és teológiát írt vissza, hogy ne tegyem…

Azt válaszoltam neki, legyen oly jó, és ne akarjon a teológiával és tudományával rávenni arra, hogy ne kövessem a hívást és a fogadalmat, amelyet a szegénységnek és Krisztus tanácsainak tökéletes követésére tettem. (Ö 35,4)

Pedro atya ekkor már nem gyóntatója Szent Teréznek, így nem tartozik neki engedelmességgel. Véleményét azonban mégis kikéri, mint olyanét, aki kezdettől fogva támogatja őt az alapítás ügyében. Látjuk, hogy nincsenek egy véleményen.

Ebben az időben úgy tetszett az Úrnak, hogy a szent életű Alcantarai Péter testvér eljöjjön ennek az úrnőnek a házához [ahol tartózkodtam]… És mert nagy barátja volt a szegénységnek, amelyet annyi éven át gyakorolt, jól ismerte, micsoda gazdagság rejlik benne, nagyon támogatott engem, és megparancsolta, hogy semmiképpen se adjam fel, hogy a lehető legtökéletesebben gyakoroljam [a szegénységet]. Ezzel a véleménnyel és tanáccsal, minthogy jobbat nem adhatott senki, mint ő az ő hosszú tapasztalatával, be is értem [ezzel], és elhatároztam, hogy nem keresek mást. (Ö 35,5)

Szent Teréz mérlegre teszi elgondolásait, amelyeket ugyan az Úrtól kap, mégis meg akar győződni arról, hogy jól érti-e, amit kap az imában. Az Úr mindig küld neki valakit, aki megerősíti őt a felismert jóban. Alcantarai Szent Péternél pedig nincs is hitelesebb a szent szegénység terén.

A szegénység az út a belső szabadsághoz. Mindenkinek a saját életállapotának megfelelően kell megélnie. Nyilván egy családnak fontos az anyagi biztonság, amelyet bölcsen biztosít a családfenntartó, lehetőségeihez mérten. Az anyagi javak felhalmozása azonban akadály lehet Isten szolgálatában, akármilyen jó indokkal történjék is – állítja Szent Teréz. Annyit megtartani, amennyi szükséges – ez talán a legbiztosabb elv.

Egy napon, amikor erősen Istennek ajánlottam ezt az ügyet, az Úr azt mondta nekem, hogy semmiképp se mondjak le a szegénységről, mert ez az Ő Atyjának és Neki is az akarata, és hogy Ő segíteni fog ebben. Olyan nagy hatások követték ezt egy erőteljes elragadtatás közepette, hogy semmiképpen sem kételkedhettem benne, hogy valóban Istentől volt.

Máskor azt mondta [az Úr], a jövedelem csak zűrzavart okoz, és más dolgokat is [mondott] a szegénység dicséretére, biztosítva róla, hogy aki Neki szolgál, annak nem hiányzik, ami az élethez szükséges, és én (…) magam miatt soha nem is féltem, hogy hiányozna. (Ö 35,6)

Nem saját maga miatt aggódik Szent Teréz, hanem a rábízottak miatt, akik az általa alapított kolostorban élnek majd. Ám ahogy korábban mondta: az elszegényedés nem ok, hanem következmény. Az elszegényedés nem oka a szétszóródásnak, hanem éppen a szétszóródás következménye.

Az Úr (…) a domonkos szerzetes [Pedro Ibañez] szívét is megváltoztatta, akiről mondtam, hogy azt írta, ne intézzem jövedelem nélkül [az alapítást].

Nagyon elégedett voltam, amikor megtudtam ezt, és ilyen véleményeket hallottam. Úgy éreztem, a világ minden gazdagságát megkaptam azzal, hogy elhatároztam, alamizsnából élek Istenért. (Ö 35,6)

A türelem mindent elér. A szerzetesrendek elvilágiasodásával szemben a teljes szegénység életvitelszerű fölmutatása olyan éles kontrasztot hoz létre, amely önmagáért beszél. Nem prédikációval, szavakkal, hanem magával az élettel.

Az egyik probléma megoldódik, de máris jön a másik. Szent Teréz kolostorában, a Megtestesülés kolostorban választásokra készülnek, és értesítik Terézt, hogy többen őt szeretnék elöljáróként látni.

…számomra [ennek] még a gondolata is oly nagy szenvedést jelentett, hogy bármilyen vértanúságot könnyedén elviseltem volna Istenért, de erre semmilyen módon sem tudtam rávenni magam. Mert túl azon, micsoda fáradság ez a sokaság és sok egyéb ok miatt, én soha nem voltam barátja semmilyen hivatalnak, hanem mindig visszautasítottam ezeket, mert veszedelmesnek tartottam a lelkiismeretemre nézve, s ezért áldottam az Urat, hogy nem vagyok ott [a kolostorban]. (Ö 35,7)

Szívesen maradna még Doña Luisa de la Cerda házában, hogy megmeneküljön az elöljárói szolgálattól. Olyannyira, hogy ír a kolostorbeli barátnőinek, hogy ne szavazzanak rá.

Miközben nagyon örültem, hogy távol vagyok ettől a zsivajtól, az Úr azt mondta, semmiképpen se mulasszak el odamenni, mert ha már a keresztre vágyom, hát igen jó kereszt készül ott számomra, s ne utasítsam el magamtól, hanem menjek bátran, mert Ő megsegít, csak keljek azonnal útra. Nagyon szomorkodtam, és egyfolytában sírtam, mert arra gondoltam, az lesz a kereszt, hogy főnöknőnek választanak, amiről (…) nem tudtam meggyőzni magam, hogy bármilyen módon jót tenne a lelkemnek, és egyáltalán lehetetlen dolognak tartottam.

Elmondtam ezt gyóntatómnak, aki megparancsolta, hogy azonnal készüljek fel az útra, hiszen ez a nagyobb tökéletesség útja. De mert nagy hőség volt, s mert elég volt a választásra hazaérnem, még néhány napot maradhattam, hogy rosszul ne legyek az úton.

Rossz az egészségi állapota, és az utazás a tikkasztó melegben még egy egészséges embernek is súlyosan megterhelő volt abban a korban: szekéren döcögve a tűző napon… Szentünknek pedig engedélye van a rend elöljárójától, hogy szabad akarata szerint cselekedjék: induljon vissza kolostorába, vagy maradjon még a főúri hölgy házában. Mint tudjuk, rendi elöljárója parancsát teljesítve tartózkodik Doña Luisa de la Cerdánál, hogy vigasztalja őt férje halála miatt.

De ha az Úr megparancsol valamit, azt meg kell tenni. Olyan nagy nyugtalanság tört rám, hogy nem tudtam imádkozni, s azt éreztem, nem engedelmeskedem annak, amit az Úr parancsolt, minthogy saját tetszésemre és kényelmemre maradtam ott, és nem akarok elindulni, hogy felvállaljam a szenvedést, hogy csak szavakban szolgálok Istennek, hogy ha egyszer nagyobb tökéletesség lenne ott lennem, akkor miért halogatom, s ha meg kell halnom [az úton], hát meg kell halnom. (Ö 35,9)

Sürgeti őt a lelkiismerete, hogy egy kicsit se késlekedjék teljesíteni az Úr kérését, még akkor sem, ha élete veszélybe kerülne útközben. Hiába esik nehezére, mert fél az elöljárói szolgálattól, ha az Úr kéri tőle, addig nem nyugszik, ameddig haladéktalanul nem teljesíti Isten akaratát. Doña Luisa pedig nagy nehezen elengedi őt, bár igencsak fájlalja távozását.

Énnekem már nem fájt, hogy el kell jönnöm, mivel megértettem, hogy a nagyobb tökéletesség és Isten jobb szolgálata a dolgom. Annak öröme, hogy az Ő kedvében járhatok, felülmúlta az úrnőtől való elválás fájdalmát, akit annyira láttam bánkódni, és más személyektől való elválásét, akiknek sokkal tartoztam, különösen gyóntatómnak [Pedro Doménechnek], aki a Jézus Társaságából volt, s akivel nagyon jól megértettem magam. De minél több vigasztalásról kellett lemondanom az Úr kedvéért, annál nagyobb örömömre szolgált, hogy lemondhatok ezekről. Nem értettem, miként történhet ez, mert világosan láttam ezeket az ellentéteteket: hogy felüdít és megvigasztal és örömmel tölt el az, ami fáj a lelkemnek; mivel megvigasztalódtam, megnyugodtam, és sok órán át tudtam imádkozni. (Ö 35,10)

Ha a kegyelemnek teret ad az ember magában azzal, hogy készséggel elfogadja azokat a történéseket is, amelyek ellenére vannak, akkor béke és öröm tölti el, mert nem a saját akaratát teljesíti, hanem Istenét. Az engedelmességben pedig elnyeri a valódi alázatot, és nem berzenkedik senki és semmi ellen.

Láttam előre, hogy nagy tűzbe kell behatolnom, hiszen már az Úr is megmondta, hogy nagy keresztet kell felvennem, noha sosem gondoltam, hogy ilyen nagy lesz, mint amilyennek aztán bizonyult, s mindezzel vidáman indultam el, és alig vártam, hogy küzdelembe bocsátkozhassak, hiszen az Úr akarta, hogy így tegyek, és Ő Felsége küldte ezt a megerősítést és tette fölébe gyöngeségemnek. (Ö 35,10)

Szent Teréz tudatában van annak, hogy nem emberi természetéből származik ez az erő. Hiszen éppen fordítva lenne a természetes, mert amitől az ember fél és irtózik, az felé nem vidáman és örömmel indul. A kegyelem pedig erővel és nyugalommal tölti el. A valódi, mély istenkapcsolat egyik gyümölcse: az áldozatvállalás. Lehet, hogy először megretten az emberi természet attól, ami rá vár, de utána „Isten jobb szolgálata” megerősíti, és készséggel vállal minden küzdelmet, mert nem a maga erejében bízik, hanem az Úr segítségében. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell…

Az önzetlen szeretet a kulcs. Szentünk ahhoz hasonlítja, mint amikor valamiről lemondunk egy olyan valaki javára, akit önmagunknál is jobban szeretünk. Az ő öröme eltünteti az elveszítés fájdalmát, mert a másik a fontos, és nem az önző én.

Kiderül, hogy Szent Teréz sürgős visszatérése Avilába létfontosságú az új kolostor megalapításában. Ugyanazon a napon, amikor megérkezik Avilába, megjön Rómából, a Szentszéktől az új kolostor alapító okirata, brévéje. S éppen a városban van a már régóta súlyos beteg Alcantarai Szent Péter, valamint egy köztiszteletben álló lovag, Don Juan Velázquez Dávila, akik segítenek abban, hogy Avila püspökének, Don Alvaro de Mendozának joghatósága alá kerüljön a kolostor.

Mindez nagy titokban történt, mert ha nem így lett volna, semmit sem lehetett volna tenni, annyira ellene volt a város… Az Úr úgy rendelte, hogy egyik sógorom megbetegedjék, s mivel felesége nem volt itt, és olyan nagy szükség volt rá, engedélyt adtak rá nekem, hogy ápoljam őt. Emiatt senki semmit nem tudott meg a dologról [az alapításról]… Csodálatos (…), hogy sógorom nem volt tovább beteg, mint amennyi időre szükség volt az ügyhöz, s amikor arra volt szükség, hogy meggyógyuljon és elhagyhassa a házat, s én így eljöhessek tőle, az Úr olyan hirtelen visszaadta egészségét, hogy ő is csodálkozott rajta. (Ö 36,3)

Ha valaki figyelmes, és nézi a körülményeket, amelyek sokszor tőle függetlenül alakulnak, akkor tetten érheti a saját életében a Gondviselést. Szent Teréz, amikor megengedik a körülmények, akkor cselekszik, amikor megálljt parancsolnak neki, akkor vár. Viszont soha nem késlekedik újra cselekedni, amikor elérkezik az alkalmas idő.

Nagyon sokat fáradoztam, hogy itt is, ott is beleegyezzenek [az alapításba], s közben még a beteggel és a munkásokkal is [foglalkoztam], hogy gyorsan készüljenek el a ház átalakításával, hogy kolostor formája legyen, mert nagyon sok hiányzott még hozzá. Társnőm [Doña Guiomar] nem volt itt, mert a nagyobb titoktartás végett jobbnak láttuk, ha távol van. Én pedig láttam, hogy minden azon múlik, elég gyorsak vagyunk-e, sok okból, s az egyik az volt, hogy minden órában attól féltem, hogy hazarendelnek. Olyan sok dologgal kellett küszködnöm, hogy arra gondoltam, nem ez-e az a bizonyos kereszt, noha úgy éreztem, ez még mindig kevés ahhoz a nagy kereszthez képest, amelyről az Úr mondta, hogy majd hordoznom kell. (Ö 36,4)

*

1562. augusztus 24-én, Szent Bertalan napján megalapítják a Szent József kolostort, az első „sarutlan” kármelita kolostort azzal, hogy elhelyezik benne az Oltáriszentséget. Négyen pedig már be is öltöznek, vagyis felöltik a szerzetesi ruhát, a habitust.

Minthogy ez a ház, amelyben a kolostort kialakítottuk, ugyanaz volt, ahol sógorom lakott (hiszen – mint mondtam – a nagyobb titoktartás érdekében ő vásárolta meg), ezért engedéllyel tartózkodtam ott, és így semmi olyasmit nem tettem, ami ellenkezne a hittudósok véleményével: egy hajszálnyit sem vétettem az engedelmességgel szemben, és mivel látták, hogy a dolog [vagyis az alapítás] sok okból nagyon hasznos az egész rend számára, még ha titokban történt is, és ügyelve rá, hogy elöljáróim meg ne tudják, ezért azt mondták, megtehetem. (Ö 36,5)

Szent Teréz mindent egyeztet gyóntatójával, és nem csak a saját feje után megy. A legfőbb szerzetesi erény, az engedelmesség nagyon fontos a számára. S még ha az Úr kér is tőle valamit, ameddig nem kap rá engedélyt, nem cselekszik, hanem vár. Isten pedig megmutatja a körülményekben is, hogy ez az Ő ügye, és Teréz az Ő munkatársa.

Ó, Isten nagysága! Sokszor ámulok azon, amikor belegondolok és látom, milyen különös módon akart Ő Felsége támogatni abban, hogy megvalósuljon Istennek e sarkocskája (…), és e lakás, amelyben Ő Felségének kedve telik, hiszen egy alkalommal imádság közben azt mondta [az Úr], ez a ház az Ő gyönyörűségének paradicsomkertje. És úgy látom, Ő Felsége választotta ki a lelkeket, akiket ide hozott… Nagy örömmel és elégedettséggel viselik [a szigorú, szegény és imádságos életmódot], s mindegyikük méltatlannak találja magát a kegyelemre, hogy ilyen helyre jöhetett, különösek azok, akiket az Úr a világ nagy hiúságából és pompájából hívott meg, ahol elégedettek lehettek volna a maguk törvényei szerint, s az Úr olyannyira megkétszerezte elégedettségüket, hogy világosan látják, százszorosan fizette meg az Úr, amit otthagytak érte, és nem győznek hálát adni Ő Felségének. (Ö 35,12)

Abban az időben szükséges volt hozományt vinni a kolostorba, mert ebből éltek a nővérek. Szent Teréz azonban – saját elmondása szerint – négy szegény árvát öltöztet be először a Szent József kolostorban, minden hozomány nélkül (Ö 36,6).

Ó, Uram, mennyire látszik, milyen hatalmas vagy! Nem kell okot keresni arra, amit Te akarsz, hiszen minden természetes okon túl teszed lehetővé a dolgokat, és jól megérteted, hogy nem szükséges más, mint hogy igazán szeressünk Téged és mindent igazán elhagyjunk Érted, ahhoz, hogy Te, Uram, mindent könnyűvé tegyél. (Ö 36,13)

Ebben a gyönyörű fohászban Szentünk újra megfogalmazza, ami sokszor visszatér írásaiban: az igazi istenszeretet a tettekben mutatkozik meg. Mindent odaadni az Úrért, amije van az embernek: vagyont, tárgyakat, kapcsolatokat – mindent, ami megkötözve tarthatja. „Azt mondom tehát, testvérek: az idő rövid – írja Szent Pál a korintusiaknak írt első levelében – azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik” (7,29-30). Úgy élni a világ dolgaival, hogy közben tudjuk: mindez véges, nem szabad bennük elmerülni, mintha örökké tartanának. Az örök élet távlatában van meg az értéke minden földi dolognak. Értékes a család, sőt az egyik legnagyobb érték a világon. Ugyanakkor egyedül Istenben kerül a helyére minden. Őnélküle csupán az önző én kiszolgálóivá degradálódik mindaz, amit a földön értéknek nevezhetünk.

Ha Isten szeretetében az értékek helyes hierarchiájában él az ember, és kerüli a bűnre vezető alkalmakat, akkor az Ő igája édes lesz és könnyű a számára (Mt 11,30).

Igazán mondhatjuk itt [a zsoltárossal], hogy „nehézséget színlelsz törvényeid útján” (93,20), mert én nem érzem azt, Uram, sem azt, hogy miként lenne „szűk a kapu, amely Hozzád vezet” (Mt 7,14). Én azt látom, hogy királyi út ez (…), amelyen biztosan jár, aki igazán rászánja magát. Nagyon távol vannak a sziklák és mélységek, amelyekbe bele lehetne zuhanni, mert távol vannak tőle a bűnre vezető alkalmak. (…) Aki igazán szeret Téged, én Javam, biztosan jár, széles és királyi úton; (…) s ha egy kicsit is megbotlik, Te, Uram, máris kézen fogod. Nem elég sem egy, sem sok bukás ahhoz, hogy elvesszen, ha Téged szeret, és nem a világ dolgait, s az alázat völgyében jár. (Ö 35,13)