A SÓRIAI ALAPÍTÁS BEFEJEZÉSE ÉS A BURGOS-I KÁLVÁRIA KEZDETE (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 35. rész)
A sóriai alapítás olyan, mintha kakukktojás lenne a többi alapítás között. Szent Teréz azonnal igent mondott elöljárói beleegyezésével, az utazás nem merítette ki, elfogadta a kolostor évi jövedelemmel történő alapítását és kifejezetten örömmel ment, hiszen régi jó barátja meghívására indult, aki időközben püspök lett.
Az az úriasszony [Doña Beatrix], kolostorunk alapítónője, háza kapujában várt ránk, ugyanott, ahol kolostorunknak létesülnie kellett. Alig vártuk, hogy bemehessünk hozzá, mert akkora volt a tömeg. Ez nem volt meglepő, mivel ez a világ annyira szereti az újdonságokat, így akárhová megyünk, akkora csődület támad körülöttünk, hogy ha nem volna lefátyolozva az arcunk, nehéz lenne a helyzetünk. Így – fátyollal – el lehet viselni. [Doña Beatrix] egy szép, nagy szobát rendezett be kápolnának, hogy ott lehessen elmondani a szentmisét. A templomhoz ugyanis, amelyet a püspöktől kaptunk, először meg kellett építeni az összekötő folyosót. Mindjárt másnap, Szent Elizeus atyánk ünnepén meg is volt az első szentmise. (AK XXXI/8)
Szent Teréz idejében a nővérek csak lefátyolozott arccal léptek ki a kolostorból, és kizárólag így közlekedtek. Egyedül sehova nem mentek, mindig kísérték egymást. Nagy dolog volt, ha a nép láthatott egy-két nővért, még ha fátyolt is viseltek az arcuk előtt. Nem lehetett kis látványosság egy-egy alapításnál annyi nővér, hiszen klauzúrában éltek! Szájról szájra ment a hír, és rövid időn belül csődület alakult ki körülöttük, amihez Szent Teréz már hozzászokott, megszokni mégsem tudta.
Amire csak szükségünk volt, azt [Doña Beatrix] mind bőségesen előre elkészítette számunkra, és átengedte nekünk a lakást, amelyben mindaddig el voltunk szállásolva, ameddig a folyosó megépült; ez pedig Urunk színeváltozása ünnepére készült el. Ez utóbbi napon nagy ünnepélyességgel és nagy tömeg jelenlétében elmondták az első szentmisét templomunkban. Egy jezsuita atya prédikált. A püspök ugyanis ekkor már visszament Osmába, mert olyan buzgó ember, hogy egy napot, sőt egy órát sem von el munkájától, pedig gyönge lábon áll az egészsége, és az egyik szemére meg is vakult. Ez volt az egyetlen, amely ott fájdalmasan érintett. Nagyon fájt, hogy egy olyan szemnek, amely akkora haszonnal működött a mi Urunk szolgálatában, tönkre kellett mennie. Az Úr határozatai kifürkészhetetlenek! Bizonyára azért engedte így, hogy hű szolgájának több érdemre adjon alkalmat – mert ő most épp annyit dolgozik, mint annak előtte –, és hogy próbára tegye az Isten akaratában való megnyugvását. Mondták nekem, hogy megvakulását olyan közömbösen vette, mintha nem is vele történt volna, és – amint mondani is szokta – egyáltalán nem okozna neki fájdalmat, ha a másik szemét is el kellene veszítenie. Ez esetben ugyanis remeteségbe vonulna, és megszabadulva minden további felelősségtől, egészen az Úr szolgálatának szentelhetné idejét. Mindig erre érzett hajlandóságot, már akkor is, amikor még nem volt püspök, és nem egyszer mondta nekem, sőt már-már azon a ponton volt, hogy mindent otthagy, s elmegy remetének. (AK XXX/9)
Kísértés, ha valaki máshová menne, mint ahol a helye, a hivatása, állapotbeli kötelessége van. Lehet, hogy úgy érzi, máshol jobb volna neki, de boldog az az ember, aki állhatatosan kitart a megkezdett úton, és ott marad, ahol lennie kell. Több főpap is szíves-örömest vonult volna vissza egy szerzetesrendbe vagy remeteségbe, hogy egyedül lehessen Istennel, de mégis megfogta a munka végét, és mindenkinek mindene lett, hogy mindenkit üdvözítsen (vö. 1Kor 9,22).
[Az ellen, hogy Velasquez mester remetének menjen] mindig tiltakoztam, mert nézetem szerint az Úr egyházának nagyobb hasznára van így, és ezért őszintén kívántam neki mostani állását. Másrészt azonban, amikor kinevezték püspöknek, és ő azonnal megüzente nekem a hírt, nagy lelki nyugtalanság vett rajtam erőt. Úgy láttam, mintha súlyos teher alatt görnyedezne; emiatt nem tudtam nyugtomat találni, és elsiettem a kórusra, hogy imádkozzam érte a mi Urunkhoz. Ő Szent Felsége azonban hamarosan megnyugtatott, amennyiben kijelentette, hogy ez a kinevezés az Ő nagyobb dicsőségére fog válni, és amint a fejlemények mutatják, ez valóban úgy is lett. Szembaja és más egyéb igen fájdalmas betegségei, nemkülönben folytonos fárasztó munkája ellenére hetenként négyszer böjtöl és sok más egyéb aszkézist gyakorol. Étkezése rendkívül egyszerű. Hivatalos útjait gyalog teszi meg, ami ugyancsak terhére van udvari embereinek. Panaszkodtak is előttem emiatt. Ez utóbbiaktól megköveteli, hogy erényes életet éljenek; másképp nem tűri meg őket házában. Komoly ügyeket sohasem bíz helyetteseire, hanem valamennyit személyesen intézi. Kormányzása kezdetén, két éven át a legádázabb rágalmakat zúdították rá, úgyhogy nem tudtam hová lenni a csodálkozástól. Hiszen az igazságszolgáltatás terén föltétlenül becsületes és fedhetetlen. Mostanra megszűnt mindez, de akkoriban fölvitték az ügyet az udvarhoz és mindenhová, ahol csak – amint hitték – ártani tudnak neki. Most már az egész egyházmegye belátja, milyen áldásos a kormányzása, és így ezekre a vádakra semmit sem adnak; ő pedig olyan keresztényi tökéletességgel viselte el az egészet, hogy igazán megszégyenített bennünket, amennyiben itt is, ott is jót tett azokkal, akikről tudta, hogy ellenségei. Akármennyi dolga legyen is, sohasem mulasztja el, hogy időt találjon az elmélkedésre. (AK XXX/10)
Az igaztalan bántalmakat türelemmel viselni – egyértelmű jele Isten működésének az emberben. Ha mindezek ellenére is végzi feladatát, és rábízza magát a Gondviselésre, akkor „a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység” (vö. Róm 5,4) fakad. Az ellenségszeretet pedig Krisztus tanítványainak ismertetőjegye, amikor jót tesz azzal, aki rosszat tett neki. – „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel” (Lk 6,24) – kéri Jézus, mert így leszünk gyermekei mennyei Atyánknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is (vö. Mt 5,45).
Úgy látszik, egészen belemelegedtem, hogy ennek a szent embernek dicséretét zengjem, pedig még mindig keveset mondtam róla. Azonban jó lesz ez így, hogy mindenki tudhassa, kinek köszönheti létét a sóriai Szentháromságról nevezett kolostorunk, és annak jövendő lakói épülhessenek rajta, mert az ottani nővérek, a mostaniak, mindezt jól tudják. Bár az évi jövedelmet nem ő [a püspök] biztosította számukra, de ő adta a templomot, és neki köszönhető, hogy ez az úriasszony felkarolta az ügyet. Ez utóbbi is, mint említettem, nagyon kitűnik a keresztény buzgóságban, az erényekben és az aszkézisben. (AK XXX/11)
Amikor elkészült a templomhoz vezető folyosó, és a kolostor föl volt szerelve a klauzúrához szükséges kellékekkel, a körülmények azt kívánták, hogy az avilai Szent József kolostorba menjek, és így a nagy hőség ellenére azonnal útnak indultam. A kocsiút, amelyen ez alkalommal mentünk, nagyon rossz volt. Velem jött egy palenciai prebendátus, név szerint Ribéra, aki, szinte hihetetlen, mennyire kezemre dolgozott a nevezett összekötő folyosó megépítésénél és minden másban. Rá is szorultam, mert Jézus-Máriáról nevezett Miklós atyának másfelé lévén fontos tennivalója, mihelyt megtörtént az alapítási oklevél aláírása, azonnal elutazott Sóriából. Ribérának akkoriban, mikor Sóriába utaztunk, valami elintéznivaló ügye volt ott, és ezért jött velünk. Attól kezdve Isten sugallatára oly lelkesen igyekezett megtenni nekünk minden elképzelhető szívességet, hogy méltán imádkozhatunk érte az Úrhoz úgy, mint rendünk egyik jótevőjéért. (AK XXX/12)
Szent Teréz hálás szívű, és mindig kiemelte azokat, akiknek sokat köszönhetett személyesen ő maga és a sarutlan kármelita rend is. Az Úr folyton gondoskodott olyan segítőkről, akikre az alapító Anyának szüksége volt az adott feladat végrehajtásához.
Nem akartam, hogy más is velünk jöjjön – értem ezalatt: kísérő nővéremmel és velem –, mert Ribéra annyira gondos, hogy rajta kívül másra nem volt szükségünk, továbbá minél kevesebb zajjal utazunk, annál jobban érzem magam. Ezen az úton megfizettem azért a kényelemért, amelyet odamenet élveztem, mert a kocsisunk ismerte ugyan a Segóvia felé vezető utat, de nem a kocsiutat, és így ez a gyerek olyan helyeken hajtott velünk, hogy minduntalan le kellett szállnunk, a kocsit pedig valósággal úgy kellett átemelgetni a mély szakadékok között. Amikor pedig vezetőket fogadtunk, elvezettek bennünket ugyan odáig, ameddig tudták, hogy jó az út, de mikor a rossz út következett volna, otthagytak bennünket azzal, hogy más dolguk van. Mivelhogy csak úgy találomra haladtunk, órák hosszat mentünk az égető napon, folyton abban a veszélyben forogva, hogy feldőlünk, míg végre sikerült elvergődnünk egy fogadóig. Legjobban a kísérőnket, Ribérát sajnáltam, különösen olyankor, amikor azzal hitegettek bennünket, hogy jó irányban hajtunk, és a vége mégis az lett, hogy újra vissza kellett mennünk a már megtett úton. Erényei azonban fényesen megállták a próbát, és úgy emlékszem, egyszer sem vettem rajta észre türelmetlenséget. Igazán csodálkoztam és áldottam érte az Urat. Látszik, hogy ahol az erények gyökeret vertek, az alkalmak nem sokat számítanak. (AK XXX/13)
Az alkalmak teszik kipróbálttá az erényt. Nagy ajándék a türelem, ha valaki nem veszíti el a fejét a nehéz helyzetekben, hanem képes józanul megnyugtatni másokat is. Mivel senki sem ismerte az utat, fölösleges lett volna veszekedni bárkivel is, hiszen a fogadott vezetők, akiknek az lett volna a dolguk, hogy mutassák az utat, cserbenhagyták őket. Maradt a Gondviselésre való ráhagyatkozás…
Szent Bertalan apostol előestéjén érkeztünk meg a segóviai Szent József-kolostorba, ahol nővéreink már nagyon aggódtak miattam, mert a rossz úton alaposan megkéstünk. Ott azután ugyancsak dédelgettek, mert az Úr sohasem küld rám szenvedést anélkül, hogy azonnal ne fizetne érte. Náluk maradtam pihenni valamivel több mint egy hétig. Másrészt azonban ez az alapítás olyan simán ment, hogy ez a kis kaland szót sem érdemel, és egyáltalán nem számít. Nagyon örültem, hogy a [sóriai] kolostor létrejött, mert azt hiszem, az a talaj alkalmas arra, hogy ott – amint Isten irgalmától remélni merem – Ő Szent Felségét hűségesen szolgálják. Különben már a tények is mutatják, hogy ez így van. Áldassék és dicsértessék az Ő szent neve mindörökkön-örökké! Ámen. Deo gratias. (AK XXX/14)
Lassan végére érnek Szent Teréz alapításai. Már csak a burgos-i alapítás van hátra, amely csaknem olyan nehéznek bizonyult, mint a legelső, az avilai Szent József kolostor alapítása. Amikor Szent Teréz belefogott, álmában sem gondolta volna, milyen kálvária vár reá.
Már több mint hat esztendeje mondogatták nekem egyes jezsuita atyák – idős, tudós és okos emberek –, hogy nagy szolgálatot tennék az Úristennek, ha Burgosban is volna kolostora szent rendünknek. Állításukat olyan nyomós okokkal támasztották alá, hogy végül magam is óhajtottam ezt az alapítást. Rendünkre azonban olyan rossz napok jártak, valamint a többi alapítás is annyira lekötött, hogy nem volt alkalmam megvalósítani ezt a tervet. (AK XXXI/1)
Amikor 1580-ban Valladolidban tartózkodtam, éppen ott volt átutazóban a burgosi érsek, aki akkor kapta meg ezt az egyházmegyét, és most ment oda székfoglalásra, mert annak előtte a Kanári-szigeteknek volt a püspöke. Megkértem tehát a palenciai püspököt, Don Alvaró de Mendozát, legyen szíves, szóljon neki, és ő nagyon készségesen megígérte: kieszközli számunkra az engedélyt. Ő ugyanis, mint már említettem, nagyon szereti rendünket, és amikor még avilai püspök volt, ő engedélyezte a Szent Józsefről nevezett ottani első kolostorunkat, s azóta is számtalan jósággal halmozott el. Rendünk ügyeit, főként, ha én kérem, úgy felkarolja, mintha saját érdekeiről volna szó. Az a nézete ugyanis, hogy kolostorainkban jól szolgálják az Urat, és ezért mindig örül, ha alapítunk. (AK XXX/2)
Szent Teréz tehát újabb felkérést kapott egy alapításra, mégpedig Burgos-ban. Kedves püspök ismerősét, Mendózát kérte meg a közvetítésre a helyi, burgos-i érseknél, aki meg neki volt jó barátja. A palenciai püspök, Mendóza kitűnően ismerte Szent Terézt és kolostorait, ezért szívesen támogatta, ahol csak tudta.
A [burgos-i] érsek nem akart bejönni Valladolidba, hanem a Szent Jeromos-kolostorban szállt meg, ahol a palenciai püspök fényes fogadtatásban részesítette. Ott ebédelt vele, és valami övet adott át neki, vagy nem tudom, milyen szertartást végzett vele, ami jele volt egyházmegyéje átvételének. Ez alkalommal kérte, engedje meg, hogy kolostort alapíthassak nála. Azt mondta rá, hogy nagyon szívesen megengedi, annál is inkább, mert már a Kanári-szigeteken is szerette volna ott látni kolostorainkat. Ő ugyanis, tette hozzá, jól tudja, milyen hűségesen szolgálják Istent kolostorainkban, hiszen az ő szülővárosában is van egy, és személyesen is nagyon jól ismer engem. A püspök tehát azt mondta nekem, hogy az engedély felől legyek nyugodt, mert az érsek nagyon örült; mivel pedig a tridenti zsinat nem rendeli el, hogy az engedély írásban legyen meg, ezt megadottnak tekinthetjük. (AK XXX/3)
Mintha megfeledkezett volna Szent Teréz arról, hogy már egyszer meggyűlt a baja hasonló esetben, és számtalan bonyodalom származott az írásos engedély hiányából. Ám ha két püspök egyezik meg valamiben, akkor azt már csak készpénznek lehet tekinteni – gondolhatta az alapító Anya, és nyilván ezért sétált bele gyanútlanul megint az előtte kinyíló csapdába.
Az előbbi, a palenciai alapításról szóló fejezetben elmondtam, hogy az a nagy betegség, amelybe azt hitték, belehalok, mennyire elvette kedvemet minden alapítástól; ekkor is még mindig csak lábadozó voltam. Az egészségi állapot azonban nálam nemigen szokott számítani olyankor, ha Isten szolgálatáról van szó, és ezért nem világos előttem, honnan származott nálam akkor az a nagy kedvetlenség. Bizonyára nem azért volt, mert ez az alapítás nem látszott könnyűnek, hiszen voltak még nehezebbek is. Most, ahogy azóta látom az eseményeket, hajlandó vagyok azt hinni, hogy az ördög keze játszott bele a dologba. Régóta tapasztalom, hogy ha valamelyik alapításnál nagy szenvedések várnak rám, a mi Urunk – ismerve nyomorúságomat – mindig segítségemre jön néhány jó szóval, sőt tettel is. Ellenben az olyan alapításoknál, amelyek aránylag simán mentek, ezt sohasem tette meg. Így volt ez alkalommal is. Az Úr – előre tudva, mennyi lesz ott a küzdelem – mindjárt vigasztalásomra sietett. Áldott legyen érte szent neve! – Amint már elmondtam a palenciai alapításnál – ugyanis erről és a burgos-iról együttesen folytak a tárgyalások –, szemrehányó hangon ezt mondta nekem [az Úr]: vajon mitől félek, mikor hagyott Ő cserben?! „Ugyanaz vagyok; ne mulaszd el megvalósítani ezt a két alapítást!” – Az előbbi fejezetben elmondtam, mekkora bátorságot öntöttek belém ezek a szavak, és ezért nem is beszélek újra róluk. Elég az hozzá, hogy csüggetségem azonnal elmúlt, amiből az is kitűnik, hogy azt nem a betegség okozta, sem pedig az öregség. Amint tehát említettem, azonnal elkezdtem a tárgyalást mindkét alapítás ügyében. (AK XXXI/4)
Ha valami jó ügybe fogunk vagy éppen tovább visszük, talán számunkra is érthetetlen módon időnként elfoghat bennünket valamiféle kedvetlenség. Ilyenkor a fásultság nehéz köde ereszkedik ránk. Ez származhat testi-lelki gyöngeségünkből, de jöhet az ellenségtől is, aki mintegy ránk telepszik, hogy hozzá se fogjunk, vagy ne folytassuk a megkezdett jót. Előfordulhat, hogy fizikálisan is rosszul érezzük magunkat. Szent Teréz tudta, hogy ekkor a rossz igyekszik megakadályozni egy vagy több nagy jót, ezért telepszik ránk különféle formában. Az alapító Anya jól ismerte ezt, mint az ellenségnek egy kikopott, de jobb híján használatban lévő forgatókönyvét, és ügyet sem vetett rá, amikor fölismerte, hogy kísértéssel áll szemben.
Úgy tűnt, jobb lesz a palenciai alapítással kezdeni, mert közelebb van, az időjárás nagyon kedvezőtlen, és Burgosban ilyenkor nagy a hideg, de azért is, hogy kedvében járjak a jó palenciai püspöknek. Mivel pedig ottani tartózkodásom alatt alkalom nyílt a sóriai alapításra, és ott minden készen várt, azt hittem, jobb lesz előbb azt elvégezni, s onnét menni Burgos-ba. A palenciai püspök jónak látta, és én is megkértem, hogy értesítse az érseket a történtekről, s ő – miután Sóriába utaztam – kizárólag ezért elküldött egy kanonokot, Juan Alonsót az érsekhez. Az érsek meleg hangon írt nekem, hogy nagy örömmel várja érkezésemet, és miután beszélt a kanonokkal, a püspöknek küldött levelében azt írta, hogy az ügyet teljesen Őméltóságára bízza, azonban, mivel ismeri a helyi körülményeket, kénytelen őt arra figyelmeztetni, hogy előbb a burgos-i tanács engedélyét kell megszerezni. (AK XXXI/5)
Végeredményben azt mondta, hogy jöjjek először én oda, és mindenekelőtt tárgyaljak a várossal. Igaz ugyan, hogy ha a város megtagadja az engedélyt, ezzel az ő keze nincs megkötve, s ő azt még mindig megadhatja, azonban ő ott volt Avilában, az első kolostor alapításakor, és emlékszik, hogy az mekkora zavart és felzúdulást okozott; az ilyesminek pedig szeretné elejét venni. Nem tartja célszerűnek, hogy a kolostort akár évi jövedelem, akár a város engedélye nélkül alapítsam meg, és ezért figyelmeztet engem minderre. (AK XXXI/6)
Elkezdődött a „csiki-csuki” játék Szent Terézzel. Az érseknek joga volt megalapítani a kolostort a város engedélye nélkül is. Tudta, hogy az alapító Anya ideális esetben, egy nagyvárosban teljes szegénységben akar alapítani, évi jövedelem nélkül. Ezt is nehezményezte az érsek. – Érzékelhetően akadályokat kezdett támasztani az alapítás elé.
Mivel az érsek azt írta, menjek oda, a püspök nagyon természetesen befejezett ténynek tekintette az alapítást, ezért azt írta nekem, hogy induljak útnak. Én azonban úgy vettem észre, hogy az érseknek nemigen van kedve az egészhez. Azt írtam tehát neki, hogy nagyon szépen köszönöm a kegyességét, azonban sokkal jobbnak tartanám elvégezni az alapítást a város megkérdezése nélkül, mert ha egyszer a város megtagadta azt, Őméltóságának több kellemetlenséget okozhatnánk vele. Azt hiszem, előre megéreztem, milyen kevéssé számíthatnék pártfogására abban az esetben, ha én folyamodnék a városhoz, és kérésem ellenállással találkozna. Nem is láttam ugyanakkor célszerűnek ezt az eljárást, mert ilyen esetekben mindig vannak ellentétes nézetek. Írtam a palenciai püspöknek is, esedezve, engedje elhalasztanom a burgos-i alapítást, tekintettel arra, hogy már télre jár az idő, én meg túlságosan beteges vagyok, semhogy kitehetném magamat ama vidék hideg éghajlatának. Az érsekre vonatkozólag nem tettem semmi megjegyzést, mert a püspök már amúgy is haragudott rá, hogy miután egyszer megadta beleegyezését, most nehézségekkel áll elő. Egyébként jó barátok lévén, nem akartam köztük egyenetlenséget támasztani. Így tehát Sóriából Avilába utaztam, és egyelőre nem is gondoltam arra, hogy hamarosan Burgos-ba menjek. Bizonyos okok miatt ugyanis az avilai Szent József-kolostorban nagy szükség volt jelenlétemre. (AK XXXI/7)
Szent Teréz figyelemmel kísérte az általa alapított kolostorok életét, és segítségükre sietett, ha akár anyagi, akár lelki szükséget szenvedtek. Mindenesetre most jól jött, hogy elhagyhatta Burgos-t, és távolságot vehetett ettől a bonyolulttá vált helyzettől. Ám az Úr tovább folytatta egyelőre nélküle az alapítás előkészítését, fölhasználva másokat az ügy intézésére.
Élt akkor Burgos városában egy nagyon erényes özvegyasszony, Catalina de Tolosa, egy biscayai származású nő. Se vége, se hossza nem volna, ha ecsetelni akarnám tökéletességeit, állhatatosságát az imában is, meg az aszkézisben is, jótékony adakozását, nagy szeretetét, okosságát és lelki erejét. Ennek előtte – ha nem csalódom – négy évvel, két leányát adta be rendünk valladolidi, a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett kolostorába; a másik kettővel csak arra várt, hogy megalapítsuk a palenciai kolostort és oda adta be őket, még mielőtt eltávoztam volna onnan. (AK XXXI/8)
Ma joggal vitatkozhatnánk ezzel az eljárással, ami Szent Teréz korában teljesen természetes volt, hogy a szülők döntötték el, kivel házasodjon össze a fiatal, vagy szerzetes legyen-e. Ám mivel a szóban forgó leányok megtalálták helyüket a kolostorban, volt hivatásuk. Egybeeshetett a gyermekek vágya az anya vágyával. Hiszen ha férjhez akartak volna menni, feltételezhetjük, hogy édesanyjuk nem akadályozta volna meg őket, hiszen Szent Teréz nagyon dicsérte az anya Isten szerinti életét.
Mind a négyen becsületére váltak édesanyjuknak; valóságos kis angyalok. Jó hozományt is adott nekik, és amilyen rendszerető, a kelengyéjük is példás rendben volt. Mindazt, amit tesz, nagylelkűen teszi, de meg is teheti, mert igen gazdag. Mikor Palenciában voltam vele, olyan biztosra vettük az érsek engedélyét, hogy teljesen fölöslegesnek tartottuk ezzel a kérdéssel foglalkozni. Megkértem tehát, keressen számomra bérházat, amelyben majd megejthetem az alapítást, szerelje föl rácsokkal és forgókkal, s a költséget számítsa föl nekem. Eszembe sem jutott ugyanis, hogy a saját pénzét akarja ilyesmire költeni, azt hittem, csak kölcsön adja. Olyannyira lelkesedettt az alapítás ötletéért, hogy nagyon fájt neki, mikor elhalasztottam, de míg én, Avilába való utazásom óta, egyáltalán nem törődtem ezzel az alapítási tervvel, ő nem hagyta abba, hanem abban a hiszemben, hogy a város beleegyezésén múlik, megtette a lépéseket annak megszerzésére. (AK XXXI/9)
Nyilván nem mondhatta meg Szent Teréz a hölgynek, hogy úgy látszik, az érsek mégsem akarja az alapítást, és ő maga támasztott akadályokat elé. Az Úr pedig buzgóságot öntött az úriasszony szívébe, aki tekintélyét latba vetve elkezdte a tárgyalásokat a város vezetésével, hogy adják beleegyezésüket a kolostor alapításához. – „Amit az Úr akar, mindent végbevisz a mennyben és a földön…” (Zsolt 135,6) – imádkozhatjuk a zsoltárossal.