A NYUGALOM IMÁJA (Avilai Szent Teréz 6. rész)

 Hangosfilm a Kármelről

Szent Teréz Önéletrajzában a továbbiakban elsősorban azokhoz beszél, akik rendszeres imaéletet élnek, mindennap időt adnak Istennek, amit az Ő jelenlétében töltenek. Nagy megkülönböztetéssel adja nekik tanácsait.

Akik képtelenek az elmélkedésre, vagyis hogy gondolkodjanak Istenről és az ő dolgairól, azoknak türelemmel várniuk kell, ameddig az Úr föl nem emeli őket magához, mert őket az értelmük inkább összezavarja, semmint segíti a belső imában. Kötetlenül legyenek együtt az Úrral, mondják el neki örömüket, bánatukat, időzzenek el jelenlétében Krisztus életének eseményeiben.

…akik (viszont) elmélkednek, azoknak azt mondom, ne töltsék minden idejüket ezzel (noha nagyon érdemszerző), mert – mivel élvezetes imádság (az elmélkedés) – nem fogják úgy érezni, hogy létezne vasárnap, vagy olyan időszak, amikor ne kellene dolgozniuk, hiszen azonnal elveszettnek érzik az időt, pedig én nagy nyereségnek érzem az efféle veszteséget; hanem inkább képzeljék magukat (…) Krisztus elé, és az értelem fáradozása nélkül beszélgessenek és örvendezzenek Ővele anélkül, hogy érvek gyártásával fárasztanák magukat. Adják elő neki szükségleteiket, és gondolják meg, milyen nagy oka volna rá, hogy ne tűrjön meg minket maga mellett. Egyszer az egyik, másszor a másik, hogy bele ne fáradjon a lélek mindig ugyanabba az ételbe. (13,11)

Az újat csak úgy tudjuk befogadni, ha elengedjük a régit. Ha jól megy az elmélkedés, akkor egy kissé el kell engednünk az ima idején a gondolatok fűzését, hanem úgy, mint azok, akik nem tudnak elmélkedni, kötetlen együttlétre törekedjünk az Úrral. Amikor a szerelmesek egymás mellett ülnek a padon a parkban, és fogják egymás kezét, egy szót sem szólva, egyáltalán nem gondolják, hogy haszontalan időtöltés az egész. Ha már ez nincs meg egy kapcsolatban, és nem tudunk szavak nélkül egymás szeretetében lenni, akkor kihűlt a szeretet és újra kell éleszteni.

Szent Teréz rá akar vezetni bennünket arra, hogy jó, ha az imában dolgozunk az értelmünkkel, de egy idő után az Úr mélyebbre akar vezetni a Vele való kapcsolatban, és ehhez utat tudunk neki készíteni, ha egy kicsit elengedjük szép gondolatfüzéreinket.

Saját lelkünk kertészei vagyunk. Az elmélkedésben fáradozunk, és a kútból húzzuk fel a vizet, a szemlélődésben azonban, amely kizárólag Isten ajándéka, vízvezetéken keresztül kapjuk a vizet.

Az összeszedettség imájában a lélek elkezd összeszedődni, s már (…) a természetfölöttivel érintkezik…, (és) sokkal kevesebbet fáradozik… A képességek, vagyis az értelem és az akarat, a lélek belsejébe vonulnak vissza, hogy nagyobb elégedettséggel élvezzék ezt az örömöt, de nem vesznek el, sem nem alszanak; csupán az akarat van elfoglalva úgy, hogy foglyul esik (…), beleegyezését adja, hogy Isten bebörtönözze, mint aki jól tudja, hogy Annak a foglya, Akit szeret. (14,2)

A nyugalom imáját, ami már a szemlélődés kezdete, megelőzi egyfajta összeszedettség. Meglepő módon, az értelem munkája nélkül, egyszerre biztosan tudjuk, hogy Isten jelenlétében vagyunk. Csak Őrá figyelünk, mintha egy ajtó előtt állnánk, és várakoznánk a belépésre. Az összeszedettség imájára el tudunk jutni egy bizonyos gyakorlattal, amikor hozzászoktatjuk magunkat, hogy az ima idején összpontosítsuk képességeinket és érzékeinket. Ez történhet lelki olvasmány, vagy egy szent kép, ikon segítségével, amellyel így Isten jelenlétébe helyezkedünk és ott maradunk. A nyugalom imája azonban kizárólag Isten ajándéka, Ő adja meg, amikor elérkezettnek látja az időt, hogy be tudjuk fogadni. Egészen addig nekünk kell fáradoznunk az imában, igyekeznünk kell Isten jelenlétében maradni az elmélkedéssel. A nyugalom imájában azonban mindezt már el kell engednünk, mert Isten az, aki cselekszik. Elcsöndesednek képességeink, ami olyan, mintha álmosak lennénk. (Természetesen ettől meg kell különböztetnünk azt, amikor valóban olyan fáradtak vagyunk, hogy azonnal elbóbiskolunk, amint a test nyugalomba kerül, akár ülve vagy térdelve is.) Tehát a nyugalom imájában elcsöndesednek a képességeink, és valóban nyugalomba kerülünk. Ahogy az Úr mondja az evangéliumban: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11,29) Ez már nem elmélkedés, hanem szemlélődés. Itt ugyanis már nem az értelmünkkel dolgozunk, hogy Isten misztériumához közelebb kerüljünk, hanem az Úr maga önti belénk szeretetének élő vizét, aki Ő maga. A nyugalom imájában titokzatos módon elkezdi közölni magát velünk. Lebilincsel bennünket mérhetetlen szeretetével, és ezért írja Szent Teréz, hogy szívesen beleegyezünk ebbe a bebörtönzésbe, mert jól tudjuk, hogy Annak foglyai vagyunk, aki szeret, és akit szeretünk.

Mindez, ami történik (a nyugalom imájában), nagyon nagy vigasztalással jár, és olyan kevés megerőltetéssel, hogy nem fárasztja ki az imádság, még ha hosszan tart is, mert az értelem nagyon lépésről lépésre halad ilyenkor… A könnyek, amelyeket Isten itt ad, már örömöt okoznak; noha érezzük őket, nem törekszünk rájuk. (14,4)

Nem az élvezet a cél, hanem az, hogy Istennel legyünk, mégpedig önzetlenül, tehát akár kapunk vigasztalást és örömet az imában, akár nem érzünk ilyesmit, akkor is Ővele maradunk és kitartunk az ima idején.

Szent Teréz beszél a szemlélődés lelki gyümölcseiről: növeli bennünk az erényeket, a jóra való készséget és az erőt arra, hogy a felismert jót meg is tegyük. A szemlélődés további gyümölcse, hogy a világ dolgai, javai, örömei, bánatai a helyükre kerülnek, és már nem uralnak bennünket, hiszen ízelítőt kaptunk a szellemi, vagyis a természetfeletti örömből, békéből, ami összehasonlíthatatlan mindazzal az örömmel, amit a világ nyújthat nekünk.

Amikor ideáig elért (a lélek), azonnal elkezdi elveszíteni az e világ utáni sóvárgást, s ez nem is nagy dolog, mivel világosan látja, hogy ama örömök egyetlen pillanatát sem érheti el itt (a földön), és nincs olyan gazdagság, hatalom, dicsőség vagy gyönyörűség, amely egyetlen szempillantásnyira is felérne (a szemlélődés) örömével, mert ez igazi, és világosan látszik, hogy ez az az öröm, amely kielégít minket. (…) A szemlélődő imában Ő Felsége olyan közel van, hogy már nem kell követeket küldenie Hozzá, hanem maga beszélhet Vele, és nem is hangosan, mert olyan közel van… (14,5)

Isten természetesen bennünk van létben tartó kegyelme által, hiszen nélküle semmi sem állhat fenn, és a megszentelő kegyelem által. Mindig megért minket és velünk van. A szemlélődésben szeretné, hogy fogjuk fel: ért bennünket, és hogy érezzük jelenlétének hatásait. Megelégedettség tölt el, és nem hiányzik semmi. Az Úr tapasztalható jelenlétével, úgy tűnik, betölti a bűneink okozta űrt.

A lélek legbelsejében van ez a megelégedettség, és nem tudja, honnét, sem hogy hogyan jött, és sokszor azt sem, mit tegyen, mit akarjon, vagy mit kérjen. Úgy tűnik, mindent együtt talál, de nem tudja, mi az, amit talált… (14,6)

Isten misztériumával találkozni a szív egyszerűségében, ráébreszt a Szeretet valóságára. Nem érteni, hanem szeretni – üzenik nekünk a szentek. A mai ember mindent meg akar érteni, mindent szeretne tudni, ismerni. Isten titka pedig olyan, amely meghaladja értelmünket, „nekünk azonban feltárta (…) a Szentlélek által. A Szentlélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is” (1Kor 2,10) – írja Szent Pál.

Nem baj, ha még nem sokat értünk abból, amit Szent Teréz itt mond, de majd ha az Úr megadja ezek közül a kegyelmek közül valamelyiket, emlékezni fogunk rá. Szent Teréz a belső ima elején rengeteget szenvedett attól, hogy nem értette, mi történik benne, és őt sem értették meg a gyóntatók.

…ezek még csak az imádság első lépései, és amikor az Úr elkezdi megadni ezeket a kegyelmeket, maga a lélek sem érti őket, sem azt nem tudja, mit kezdjen magával. Mert ha Isten a félelem útján vezeti – ahogyan velem tette –, az nagy szenvedés, ha nincs, aki megértse, és nagy öröm, ha lefestve látja magát, mert akkor világosan látja, hogy ezen halad. És nagy adomány tudni, mit kell megtennie, hogy eredménnyel haladhasson…, mert én (…) sok időt veszítettem, mert nem tudtam, mit tegyek, és nagy fájdalom ez a lelkeknek, akik egyedül találják magukat (a szemlélődéshez) elérkezve. (14,7)

A szemlélődés egyik legnagyobb kincse, hogy megízleljük általa Isten szeretetét, és elkezdünk vágyódni a Vele való bensőséges együttlétre. A szemlélődés ajándékát Isten mindannyiunknak szeretné megadni, bármilyen életállapotban vagyunk is. A szemlélődésben ízelítőt kapunk a mennyei örömökből, és ezek segítenek abban, hogy ezután már ne hajhásszuk a földi örömöket, amelyek csak időlegesek, és nem tudják kielégíteni az ember benső éhségét. Például ha megtetszik egy földi dolog, és megkapjuk, csak ideig-óráig tudjuk benne örömünket találni. Rövid idő múltán újabb és újabb dolgot kívánunk meg. Ennek a kívánás-halmaznak a mélyén az Istenre való szomjúhozásunk van, mert az ember szellemi lény is, aki a Végtelenre irányított. Az anyagi valóság azonban aránytalanul nagy mértéket foglal el életünkben. Keresünk, de nem a megfelelő helyen. Éhezünk, de hiába eszünk földi táplálékot, továbbra sem elégít ki bennünket, mert Istenre, a Végtelen szeretetre éhezünk, aminek sokszor nem is vagyunk tudatában.

A szemlélődésben együtt imádkozhatjuk a zsoltárossal: „Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr!”

Nagyon sok múlik azon, hogy a lélek, aki eljut idáig, felismerje a nagy méltóságot, amelyben van, és a nagy kegyelmet, amelyet az Úr adott neki; és hogy jó oka van rá, hogy ne ragaszkodjék a földhöz, hiszen már úgy tűnik, az Ő jósága az ég lakójává tenné őt, ha bűnei meg nem akadályoznák. És szerencsétlen lesz, ha visszafordul; azt gondolom, egészen mélyre zuhan… Ezért kérem én az Úr szerelmére a lelkeket, akiknek Ő Felsége olyan nagy kegyelmet adott, hogy erre az állapotra (a nyugalom imájára) eljutottak: ismerjék meg önmagukat, és tartsák sokra, alázatos és szent kitartással (haladjanak), hogy vissza ne térjenek Egyiptom húsosfazekaihoz. (15,2)

Szentünk figyelmeztet, hogy ismerjük föl a szemlélődés kegyelmét, ne tartsuk haszontalan időtöltésnek, ha kötött ima nélkül Isten jelenlétében időzünk, és már nem gyönyörködhetünk saját értelmünk gondolatfüzéreiben! Ismerjük föl, és adjunk hálát a nyugalom imájáért, s a szándékosan elkövetett bűnöktől óvakodjunk, mert egyedül ezek akadályozhatják meg, hogy belső utunkon előbbre jussunk. S aranyszabály a lelki életben: aki nem halad, az visszaesik. Szent Teréz számára az természetes, hogy súlyos bűnt nem követünk el, hiszen ha a megszentelő kegyelmet elveszítjük, kilépünk abból a zónából, ahol Istennel bensőségesen érintkezhetünk. Viszont a szándékos bocsánatos bűnöktől is jó, ha őrizkedünk, hogy a bennünk lakozó Isten megtapasztaltathassa velünk önmagát, bemeríthessen szeretetébe. A legnagyobb rossznak mégis azt nevezi, amikor valaki abbahagyja a belső imát, mégpedig álalázatból, hogy bűnei miatt nem méltó rá. Ezt nevezi Szent Teréz igazi bukásnak, mert aki így cselekszik, az az Élet Forrásától szakítja el önmagát, ahol pedig újra talpra tudna állni Isten segítségével.

Ha pedig gyöngeségük (…) folytán elesnének – mint én – mindig tartsák szem előtt azt a jót, amelyet elveszítenek, (…) és féljenek attól (…), hogy ha nem térnek vissza az imádsághoz, akkor még rosszabb helyzetbe kerülnek. Ezt nevezem én igazi bukásnak, amely irtózik az úttól, ahol olyan sok jót kapott – ezekhez a lelkekhez szólok (most). Nem azt kérem (tőlük), hogy ne bántsák meg Istent, és ne essenek bűnökbe (noha jó oka lenne őrizkednie ettől annak, aki elkezdte megkapni ezeket a kegyelmeket, de hát nyomorultak vagyunk); hanem azt tanácsolom nagyon, hogy ne hagyja abba az imádságot, mert ott megérti majd, mit tesz, és bűnbánatot nyer az Úrtól és erőt, hogy újra fölkeljen. (15,3)

Szent Teréz szenvedélyesen óv bennünket, nehogy abba a hibába essünk, amelybe ő maga is esett, hogy látva emberi természetének gyöngeségét, amely nem engedte szakítani a bűnre vezető alkalmakkal, abbahagyta a belső imát egy jó időre. Ezért elmegy a végsőkig, és azt mondja, hogy bár rossz a bűn, még rosszabb, ha megszakítjuk az Istennel való személyes kapcsolatot, amelyben megakadályozzuk, hogy kegyelmével helyrehozza, amit mi elrontottunk.

(A nyugalmi ima) tehát egy szikra, amellyel az Úr elkezdi felgyújtani az Iránta való igaz szeretetet, és azt akarja, hogy a lélek értse meg, mi ez a gyönyörűséges szeretet. Ez a nyugalom és összeszedettség és szikra (…) bármilyen kicsi is, nagy lobot vet; és ha nem oltja ki bűneivel, ez az, ami felszítja azt a nagy tüzet, amely (…) fellobbantja magából az Isten iránti nagyon nagy szeretet lángjait… (15,4)

Szent Teréz állítja, hogy aki megkapja a szemlélődő ima kegyelmét, azt sokak javára kiválasztotta az Úr. Sajnálja, hogy bár sok lélek megkapja a nyugalmi ima kegyelmét, ami a szemlélődés kezdete, mégis csak kevesen mennek tovább az úton.

A léleknek a nyugalomnak ezekben az időszakaiban nem kell mást tennie, csupán legyen nyugodtan és zajongás nélkül: „zajongásnak” nevezem, ha az értelmével akar sok szót és megfontolást találni… Ilyenkor az értelem színre lép, és az emlékezet nyüzsög… De az akarat legyen nyugodt és határozott, értse meg, hogy Istennel nem lehet az erő pozíciójából tárgyalni… (15,6)

Nem erőszakolhatjuk ki, hogy az akarattal együtt az értelem és az emlékezet is nyugalomban maradjon. Hagyni kell azokat vándorolni, mert bár úgy tűnik, zavarják az imát, mégsem nyomnak sokat a latban.

…az akaratnak és a nyugalomnak ebben az egységében az értelem gyakran nagyon szétszórt… (15,6)

Szentünk azt tanácsolja, hogy ilyenkor az akarat hagyja magára az értelmet, és élvezze Isten kegyelmét, mint a bölcs méhecske, mert ha elkezdené ezeket is beterelni a kaptárba, elveszítené a saját nyugalmát. Vagyis: ha a nyugalom imáját megadja az Úr, és az értelmünk vándorol ide-oda, ne akarjuk gúzsba kötni, és nyugalomra kényszeríteni, és ne menjünk bele az értelem kutakodásába, amely azt kutatja, hogy éppen mi történik.

…sokat veszít a lélek, ha nem figyel erre; különösen, ha az értelem éles, mert amikor elkezd beszélgetéseket szövögetni és igazságokat keresni, mihelyst jól hangzónak érzi azokat, úgy gondolja, tett valamit. Pedig az egyetlen igazság, amelyet itt világosan meg kell értenie, az az, hogy nincs semmilyen ok, amiért Isten ilyen nagy kegyelmet adjon nekünk, hanem egyedül csak az Ő jósága, és látnia kell, milyen közel vagyunk Hozzá, és kegyelmeket kérni Ő Felségétől, és könyörögni az Egyházért és azokért, akik imáinkba ajánlották magukat, és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, (de) nem a szavak zajával, hanem a vágy érzésével, hogy halljon minket. Olyan imádság ez, amely sokat átfog, és többet ér, mint az értelem sok beszéde. (15,7)

A szemlélődésben „maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem önthető sóhajtásokkal” (Róm 8,26) – ahogyan Szent Pál írja. Tehát a nyugalom imájában a szív imádkozik szavak nélkül. Feltör benne a vágy Isten után, aki kortyokban ad neki az élő vízből. Benne van ebben az imában az egész Egyház, együtt lélegzünk az egész Testtel. Ez többet ér bármilyen szép elmélkedésnél.

Az akarat (…) ne fogadja el az értelem zajongását, amely nagy dolgokat keresne… (15,7) …az örök Bölcsesség színe előtt, higgyék el nekem, többet ér az alázatosság egy kis erőfeszítése és aktusa, mint a világ minden tudománya. Itt nincs mit érvelni, csak egyszerűen megismerni azt, amik vagyunk, és egyszerűséggel bemutatni magunkat Isten színe előtt… (15,8)