A MELANKÓLIA (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 8. rész)

Hangosfilm

Belső szabadságra igyekszik rávezetni olvasóit Szent Teréz, amikor elemzi az egyes lelki-szellemi folyamatokat, amelyek a szemlélődő imában elindulhatnak. A belső szabadságban képes az ember ugyanis a kegyelem fényénél a helyes megkülönböztetésre. Nem kötözik meg képzetei, me rt távolságot tud venni azoktól, és mintegy külső szemlélőként vonja le a következtetést a tapasztalt hatások alapján.

…legyen állandóan szemünk előtt, hogy mindazt gyanúsnak kell tartanunk, ami annyira rabul ejt bennünket, hogy értelmünk is elhomályosodik tőle, mert ezen az úton sohasem szerezzük meg a szellemi szabadságot. Ez utóbbinak ugyanis [ti. a szellemi szabadságnak] egyik sajátossága, hogy mindenben fölleli Istent, és képes minden tárgyról elmélkedni. A többi mind csak a szellem rabszolgasága, és eltekintve attól, hogy a testre nézve ártalmas, annyira megkötözi a lelket, hogy nem képes növekedni. Úgy van vele, mint aki útközben mocsárba vagy hínárba keveredik, és nem tud kiszabadulni belőle. Bizonyos tekintetben így jár a lélek is, pedig ha előre akar jutni, nemcsak szabadon kell járnia, hanem röpülnie is kell. Ám mit tegyünk akkor, ha az ilyen lelkek azt állítják vagy hiszik, hogy ők annyira el vannak merülve az Istenségben, s annyira magukon kívül vannak, hogy nem uraik önmaguknak… (AK VI/15)

Van, aki olyannyira belemélyed abba, amit szemlél vagy tesz, hogy se nem lát, se nem hall, mert az értelme oly mértékben hozzátapad ahhoz, amivel foglalkozik. Így aztán úgy vélheti például a belső imában, hogy elragadtatásba esett, holott pusztán emberi természetének gyöngeségéről van szó. Ilyenkor próbáljon meg kiszabadulni ebből az állapotból, amely szellemét rabszolgaságba veti. A nyugalom imájában ugyanis még nincsenek fölfüggesztve az ember képességei, az értelem is szabadon működhet, amelyet jó, ha fölhasznál úgy, hogy Istenről elmélkedik, vagyis gondolkodik az evangélium segítségével.

Jegyezzék meg, amit ismételten mondok: hogyha ez a [bénult] állapot egy napig tart, vagy akár négyig vagy nyolcig, az még nem ok az ijedelemre. Értsük meg egymást: nincs abban semmi különös, ha egy gyöngébb szervezetű ember ennyi időre elveszíti az uralmat önmaga fölött. Ám ha túlmegy ezen a határon, akkor közbe kell lépni. (…) bűn nincs benne, sőt az illető még érdemeket is szerez, azonban vele járnak az említett helytelenségek, és még azoknál is sokkal több. A szentáldozás terén különösen nagy helytelenség volna, ha egy lélek, akármekkora legyen is benne a szeretet, nem lenne képes e tekintetben is alávetni magát a gyóntatónak vagy a perjelnőnek, anélkül hogy a végső eszközöket [büntetést] kellene alkalmazni vele szemben. Annak érdekében, hogy ne kelljen ilyenekhez nyúlni, szükséges, hogy ebben is, mint minden másban, gyakoroltassák velük az önmegtagadást, és érttessék meg velük, mennyivel fontosabb, hogy akaratukról lemondjanak, mint hogy lelki örömben legyen részük. (AK VI/16)

Szent Teréz nem akar megijeszteni senkit sem, ezért írja, hogy aki gyöngébb testi-lelki felépítésű, annál természetszerűleg előfordulhat, hogy akár egy hétig is ebben a bénult állapotban marad: átadva magát Istennek testestül-lelkestül, élvezi a Teremtő közelségét nagy nyugalomban. Ez nem baj, de ha egy hétnél is tovább tartana ez az állapot, akkor mindenképpen ki kell abból mozdítani, de jobb, ha ő maga vet véget ennek, józan megfontolásból, különben tönkre mehet az egészsége. Ma egy szerzetesnél „végső eszköznek” tekinthető, amikor fogadalmára kell hivatkozni azért, hogy engedelmeskedjék elöljárójának. (Szent Teréz korában különféle büntetést is alkalmaztak a szerzeteseknél, ha nem voltak hajlandóak engedelmeskedni elöljárójuknak. Szent Teréznél ezt jelenti a „végső eszköz”.) Ha ilyen erőteljes figyelmeztetésre van szükség, akkor már nagyon elharapódzott a baj. Természetesen jó szándékú emberekről szól Szentünk, akik tévedésbe estek. – A krisztusi engedelmesség többet ér minden természetfölötti megtapasztalásnál, mert a mi Urunkat ebben követjük a legtisztábban, „aki a rá váró öröm helyett elszenvedte (értünk) a keresztet” (Zsid 12,2) és „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8).

Önszeretetünk szintén belevegyülhet ebbe. A magam tapasztalatából beszélek. Többször megesett velem, hogy közvetlenül szentáldozásom után, amikor még bizonyára a színek [a kenyér és a bor] is egészen épek voltak bennem, látva, hogy a többiek hogyan veszik magukhoz az Úr testét, szerettem volna, ha nem áldoztam volna, csupán azért, hogy újra áldozhassam. Kezdetben nem láttam ebben semmi kivetni valót, de amikor már sokszor támadt bennem ez az érzés, észrevettem, hogy tulajdonképpen a magam gyönyörűségét keresem benne, nem pedig az Úristen kedvét. Midőn ugyanis a szentáldozáshoz járulunk, rendszerint gyöngéd lelki öröm hatja át bensőnket, és ez volt az, ami vonzott. Hiszen, ha csak azt kívántam volna, hogy az Úristen a lelkemben legyen – Őt már magamba fogadtam! Ha pedig az vezetett volna, hogy teljesítsem parancsát és szentáldozáshoz járuljak – azt már megtettem! Vagy talán az volt az ok, hogy megkapjam a legméltóságosabb Oltáriszentséggel járó kegyelmeket? Hiszen azokat is megkaptam. Egyszóval világosan beláttam, hogy csupán az [ezzel járó] érzéki gyönyörűséget óhajtottam újra élvezni. (AK VI/17)

Nagyon fontos dologról beszél itt Szent Teréz. Nemcsak a test érezhet érzéki gyönyörűséget, hanem a lélek is, és hasonlóképpen kezdhet el ragaszkodni ehhez a gyönyörűséges élvezethez, mint testi vonatkozásban. Mihelyt hozzátapad ehhez a belső élvezethez, amelyet a nyugalom imájában, a szemlélődés kezdetén tapasztal, tévútra kerülhet. Hasonlóan ahhoz, amit Szent Teréz élt át az előbb említett módon: észrevétlenül már nem is az Úrral való egyesülés volt a célja a szentáldozásban, hanem az azzal járó belső élvezet. Ezért tanácsolja, hogy ha a belső imában jó érzéseket tapasztalunk a szívünkben, akkor fogadjuk azokat hálás szeretettel az Úrtól, de semmiképpen se törekedjünk rájuk. Jó, ha kapjuk azokat, de ha nincsenek, úgyis jó. Nem akkor vannak, amikor mi akarjuk, hanem amikor az Úr adja. Ez az egyik fontos ismérve, hogy egy belső tapasztalás vajon Istentől származik-e, hiszen nem mi idézzük elő azokat magunkban, hanem kapjuk.

Emlékszem, hogy az egyik városban, amelyben laktam, s amelyben kolostorunk van, ismertem egy nőt, akit az egész lakosság Isten igen buzgó szolgálójának tartott, és bizonyára az is volt. Naponként járult szentáldozáshoz, de nem volt állandó gyóntatója, hanem egyszer az egyik templomban vette magához az Úr testét, máskor a másikban. Ezt észrevettem, és jobban szerettem volna azt látni, hogy egyetlenegy embernek engedelmeskedik, mint azt, hogy annyiszor áldozik. A saját házában lakott, és úgy láttam, azt tette, amihez kedve volt. Mivel azonban jó lélek volt, nem követett el semmi rosszat. Néha-néha megmondtam neki a véleményemet, ő azonban semmit sem adott rám, és ebben igaza is volt, hiszen ő sokkal jobb volt nálam. Mindemellett azt hiszem, jól tette volna, ha ebben a pontban követi a tanácsomat. Mikor odajött Alcantarai Péter testvér, összehoztam őt vele, de akkor sem voltam megelégedve azzal, amit a saját lelkéről beszélt neki. De hát ez bizonyára csupán abból a mi emberi nyomorúságunkból eredt, amelynek következtében sohasem vagyunk valami nagyon megelégedve azokkal, akik nem egy úton haladnak velünk. Azt hiszem ugyanis, hogy ez a nő jobban szolgált az Úrnak, és több vezeklést gyakorolt egy év alatt, mint én sok esztendő folyamán.  (AK VI/18)

„…az engedelmesség többet ér, mint az áldozat” (1Sám 15,22) – olvassuk Sámuel első könyvében. Szent Teréz közvetve tanácsolja, hogy ne váltogassuk a gyóntatónkat, hanem ha megtaláltuk azt, aki megért bennünket, akkor tartsunk ki mellette, még akkor is, ha időnként úgy tűnik, nem vagyunk megelégedve vele. A jámborsági gyakorlatok jót tesznek az ember lelkének, de a legjobbat az őszinteség és az engedelmességben való kitartás tesz. Nem követ el semmi rosszat az imádkozó, ha a saját jóra irányuló akaratát követi, ám így olyan, mintha a hegy csúcsára vezető úton időről időre letáborozna, mert sok fölösleges holmit visz magával, amelyek csak visszahúzzák a cél mielőbbi elérésétől.

Az említett hölgy is számos vezeklési gyakorlatot végzett, mégsem jutott el az Istennel való kapcsolatban a szellemi házasságra, mint Szent Teréz, mert bár sok mindent odaadott az Úrnak, de a saját akaratát követve tette mindezt. Szent Teréz Jézust követte, aki nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem akaratát, aki őt küldte (vö. Jn 6,38). Ezért tartja az egyik legfontosabbnak a belső életben az engedelmesség konkrét megélését, amelyben belső szabadsággal le tud mondani saját akaratának mindenáron való érvényesítéséről. Bátorít arra, hogy gyakoroljuk kis dolgokban is az engedelmességet, az akaratunkról való lemondást.

Végül azonban – s ez az, amiről beszélni akarok – [az említett nőre] rájött az a betegség, amely halálát okozta. Mikor ágynak esett, sikerült kieszközölnie, hogy a házában mindennap szentmisét mondjanak, és megáldoztassák. Mivel azonban a betegség igen hosszúra nyúlt, egy pap, aki gyakran mondta nála a szentmisét, és egyébként buzgó szolgája volt Istennek, nem találta megengedhetőnek, hogy a beteg ennyi időn át naponként otthon áldozzék. Ez alighanem az ördög kísértése lehetett, mert éppen ez volt a beteg utolsó napja, amelyen meghalt. Mikor tehát azt látta, hogy a szentmise bevégződik, őt pedig nem áldoztatják meg, igen rossz néven vette, és olyan haraggal förmedt rá a papra, hogy az egészen megbotránkozva jött hozzám elmondani a történteket. Ez igen rosszul esett nekem, annál is inkább, mert a betegnek tudtommal nem volt alkalma még egyszer gyónni, és ha nem csalódom, mindjárt az eset után meghalt. (AK VI/19)

Szent Teréz korában kell értelmezni a történetet. Már az is nagy kiváltság, hogy mindennap a hölgy otthonában mutathatták be a szentmisét, éspedig nem néhány napig, hanem hosszabb ideig. Az illető ugyanakkor egész életében nem tudta magát teljesen Istenre bízni a pap személyében, hiszen hol egyiket, hol másikat kereste föl a gyónás szentségében. S mivel most nem teljesítették akaratát, nagy haragra lobbant éppen az utolsó óráiban. – Amit begyakorol az ember egészségesen, azzal fog szembesülni betegágyán is. Isten végtelenül irgalmas, és magához öleli, de jó lenne, ha nem a halálos ágyán kellene szembesülnie azzal, hogy tévúton járt, bár mindig a jót akarta. – A Kármel konstitúciója írja a beteg és idős szerzeteseknek: „adjanak példát a türelemre és a megszerzett erényekre” (Kont. 2/III/49), melyeket egészségesen megéltek.

Ebből értettem meg, hogy mennyire hátrányos ránk nézve, ha bármiben is a magunk feje szerint járunk el, hát még ilyen fontos dologban [mint a szentáldozás]. Hiszen aki ilyen gyakran veszi magához az Úr testét, annak illik annyira belátnia saját méltatlanságát, hogy ezt nem merné saját belátása alapján tenni. Ami ugyanis hiányzik bennünk ahhoz, hogy méltóan fogadhassuk szívünkbe mindenható Urunkat – márpedig ehhez ugyancsak sok hiányzik –, azt pótolja az engedelmesség, vagyis hogy parancsra vesszük Őt magunkhoz. Ha az a szentéletű asszony fölhasználta volna ezt a kínálkozó alkalmat, és mélyen megalázta volna magát, ha úgy fogta volna föl, hogy az a pap nem hibás, hanem hogy az Úr, látva az ő nyomorúságát és méltatlanságát, nem akart bemenni egy ilyen hitvány hajlékba, s maga intézte a dolgot úgy, amint történt – (…) ha így gondolkodott volna, talán több érdemet szerzett volna, mint magával a szentáldozással. Szóval úgy tett volna, mint egy bizonyos személy, akit okos gyóntatói sokszor eltiltottak az Úr asztalától, mert sokallták gyakori szentáldozásait. Igaz, hogy ez nagyon fájt neki, de mivel többre becsülte az Úristen érdekét a magáénál, hálát adott neki, hogy megvilágosította gyóntatóját, és ő védelmébe vette Ő Szent Felségét, s nem engedte ilyen nyomorult hajlékba bemenni. Így fogva föl a dolgot, nagy lelki nyugalommal tudott engedelmeskedni. A szíve ugyan sajgott a gyöngéd és szerető fájdalomtól, de a világ minden kincséért sem mert volna a parancs ellenére cselekedni. (AK VI/20)

Mindezt saját magáról írja Szent Teréz. Abban a korban nem volt szokás naponta áldozni, csak külön engedéllyel lehetett megtenni. Szentünk megtalálja a számára kielégítő magyarázatot arra, miért nem engedték őt mindennap szentáldozáshoz járulni. Ám valószínűbb: nem akarták, hogy rutinszerűvé váljék az Eucharisztia magukhoz vétele. Az Egyház álláspontja időközben fejlődött. Ma már természetes, hogy naponta áldozhatunk, amiért hálát adhatunk. Az Oltáriszentség iránti tiszteletet tekintve viszont sokat tanulhat a mai ember Szent Teréz korától.

Higgyék el nekem, hogy az olyan isteni szeretet – tudniillik, amit mi annak tartunk –, amely fölkavarja bennünk a szenvedélyeket, és így Isten megbántására vezet, vagy pedig annyira megzavarja a szerető lélek békéjét, hogy nem hallgat többé az ész szavára, az tulajdonképpen nem egyéb, mint merő önzés. Az ördög pedig nem alszik, hanem lesi az alkalmat, hogy minél nagyobb kárt okozhasson nekünk, amint tette ezzel [az említett] nővel.  Annyi bizonyos, hogy engem ez az eset nagyon megijesztett. Nem mintha azt hinném, hogy emiatt nem üdvözült, hiszen nagy az Úristen jósága, de az biztos, hogy ez a kísértés igen rosszkor jött [neki]. (AK VI/21)

Tulajdonképpen az illető hölgy éppen a halála napján nem tudott áldozni. Kísértésnek nevezi Szent Teréz, amely a papot érte, mert pontosan a nő halála napján döntött úgy, hogy nem megengedhető a mindennapos otthoni áldozás. Nyilván nem ismerhette a beteg halála napját…

Azért mondtam ezt itt el, hogy a perjelnők legyenek óvatosak. A nővérek pedig szintén vigyázzanak, fontolják meg, és figyeljék meg, hogy milyen érzülettel járulnak ehhez a nagy Szentséghez. Ha ugyanis azért teszik, hogy örömet szerezzenek az Úristennek, akkor azt is tudni fogják, hogy kedvesebb neki az engedelmesség, mint az áldozat. Ha pedig ez így van, s én az engedelmességgel nagyobb érdemet szerzek, akkor miért búsuljak [ha nem áldozhatom]?! Nem mondom, hogy ne érezzenek alázatossággal vegyes fájdalmat; nem mindenki jutott el a tökéletesség olyan fokára, hogy ne fájjon neki, ha a szentáldozásról le kell mondania csupán azért, hogy Istennek kedvében járjon. Ha egyszer ugyanis az akarat teljesen szakított minden önérdekkel, akkor világos, hogy ilyen esetben semmit sem fog fájlalni. Sőt ellenkezőleg, örülni fog, hogy alkalma nyílik az Úrnak olyasmiben is kedvére tenni, ami neki magának olyan sokba kerül; meg fogja magát alázni, s be fogja érni a lelki áldozással. (AK VI/22)

Ha belső szabadsággal állunk a történésekhez, amelyek rajtunk kívül álló okból történnek, akkor megragadhatjuk az értéket a számunkra nehéz helyzetekben is. Szent Teréz is tudja, hogy az ember legtöbbször nem ura az érzelmeinek. Hiába nem szeretne búslakodni, ha egyszerre valami nagyon fáj neki. Ez egyáltalán nem baj, mert az Úr majd észrevehetően cselekszik benne, és megszabadítja őt a helytelen önszeretettől. Addig viszont türelemmel viselje el magában a fent említett fájdalmat. Ha Isten megenged vagy kér valamit, akkor annak értelme és célja van. Szenvedhetünk például olyan betegségben is, hogy képtelenek vagyunk lenyelni a Szentostyát és a Szent Vért. Ekkor egyfelől a hitben való növekedésre hív bennünket az Úr: higgyük el, hogy Neki minden lehetséges (vö. Mt 19,26), és a vágyunkkal is be tudjuk Őt fogadni. (Mindez a pandémia idejére is vonatkoztatható.) Másfelől pedig nagy ajándékozásra hív meg: ajándékozzuk Neki ezt a nehézségünket azokért, akik elzárják magukat az életadó szentségektől. Szeretetünkkel így Istennel együtt átölelhetjük az egész emberiséget.

…kezdetben ez a nagy vágyódás a szentáldozás után, az Úrnak különös kegyelme. Igaz ugyan, hogy később is az, de a kezdőknél azért emelem ki, mert náluk ezt a kegyelmet különösen nagyra kell becsülni, tekintettel arra, hogy a lelkük még nem szilárdult meg egészen a tökéletességben. Mivel tehát ez a vágy náluk Isten adománya, nem lehet tőlük rossz néven venni, ha fáj nekik, amikor eltiltják őket a szentáldozástól, föltéve, hogy a lelkük békességben marad, és fölhasználják az ilyen alkalmat az alázatosság gyakorlására. Ellenben ha csak a legcsekélyebb fölindulás vagy szenvedélyesség mutatkoznék is bennük; vagy pedig neheztelnének e miatt a perjelnőre vagy a gyóntatóra, higgyék el nekem, hogy kézzelfoghatóan kísértés az egész. Hátha még – jaj, nekem! – valaki elég vakmerő ahhoz, hogy a gyóntató tilalma ellenére is megáldozzék! Hát én bizony nem kérnék abból az érdemből, amelyet ez által szerez; mert ilyen szent dolgokban nincs megengedve, hogy önmagunknak legyünk a bírái. Ez a tiszt azokat illeti, akikre a kulcsok hatalma van bízva, s akik nyithatnak és zárhatnak. Kegyeskedjék az Úr bennünket megvilágosítani, hogy ezekben a fontos dolgokban tudjuk magunkat mihez tartani. Legyen mindig velünk, nehogy az Ő kegyelmeit használjuk föl az Ő megbántására. (AK VI/23)

Szent Teréz az Egyház leánya, és az Egyház hivatalos képviselőire bízza magát engedelmességével.

Isten ajándékaival, kegyelmével jól éljünk – kéri tőlünk. Kegyelem minden jó vágy az ember szívében, de ha az ütközik például állapotbeli kötelességével, akkor visszájára fordulhat. Hiába jó önmagában, amit szeretne, ha közben átlépné vele alapvető feladatait.

Az ember szenvedélyei hajtóerők lehetnek a jóban. Olyanok, mint a jó szél, amely belekap a hajó vitorláiba, és ezáltal sokkal gyorsabban képes haladni, elérni célját. Belső tűzzel teszi velük a jót, ösztönzőleg hathatnak, hogy keresse az újabb és újabb lehetőségeket, amelyek Isten felé viszik őt magát és másokat. Ha viszont nem jó irányba vezérli velük hajóját, akkor a téves irány miatt visszahúzó erővé válhatnak.

*

Jó szándékú emberek önkéntelen tévedésbe eséseiről ír Szent Teréz, hogy akik segítik őket, útmutatást kapjanak, miből ismerhetik föl a tévedést, és hogyan tudják orvosolni azt.

A Szent József kolostor nővérei – akik körében tartózkodom most, amikor ezeket a sorokat írom – nagyon kértek, mondjak valamit arról, miképpen kell bánni azokkal, akik melankóliában szenvednek. Igaz, nagyon vigyázunk arra, hogy ilyeneket ne vegyünk föl [a rendbe], azonban ez a betegség annyira ravasz, hogy – ha a szükség úgy kívánja – halottnak tetteti magát, és csak akkor vesszük észre, amikor már nem lehet a bajon segíteni. (…) ez a betegség rendkívül találékony, hogy miképpen érvényesítse saját akaratát. Ha tehát az ember egy ilyen beteg jelenlétét [a közösségben] elviselhetővé akarja tenni, és meg akarja akadályozni, hogy kárára legyen a többieknek, akkor alaposan kell ismernie annak tüneteit. (AK VII/1)

Vannak olyan testi-lelki adottságok, amelyek alkalmatlanná tesznek a közösségi életre, akár a házasságra, akár a szerzetesi életre. Ezekről jó tudni, hogy magunkon vagy másokon időben fölismerhessük, mielőtt végzetes hiba következne abból.

Megjegyzendő, hogy akik ebben a bajban szenvednek [a melankóliában], nem mind egyenlő mértékben kiállhatatlanok. Ha például alázatos és szelíd természetű lélekkel van az embernek dolga, az ilyen ugyan sokat emészti magát, de másoknak nem okoz bajt, főként, ha értelmes. A melankóliának fokozatai vannak. Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy egyeseknél az ördög a melankóliát eszközül használja, ennek révén igyekszik őket hatalmába keríteni, és ha nem vigyáznak, ez sikerül is neki. Mivel ennek a betegségnek egyik legfőbb hatása, hogy megbénítja az értelmet, és ha az elsötétült, mi mindent nem művelnek szenvedélyeink?! Azt mondaná az ember, hogy ha valakinek nincs esze, az bolond, és ez így is van; csakhogy azoknál, akikről most beszélünk, nem jut idáig a dolog. Sajnos, mert az őrület kisebb baj volna! De ha az embernek olyasvalakit kell értelmes lénynek tekintenie, és ennek megfelelő bánásmódban részesítenie, akinek tényleg nincs helyén az esze, az gyötrelmes feladat. Akiken a melankólia teljesen úrrá lett, azok szánalomra méltóak, de nem veszélyesek; és ha van eszköz, amivel féken lehet őket tartani, az csakis a félelem. (AK VII/2)

Szűk határok között könnyebben kezelhető az illető, és önmagát is jobban kordában tudja tartani.  Van, akinek például olyan a természete, beállítottsága, hogy minden apró hibán fennakad, és tragédiának látja. Vagy a saját nézetét rögeszmeszerűen akarja érvényesíteni úgy, hogy lehetetlenné teszi a párbeszédet. Azért mondja Szent Teréz, hogy „sajnos” nem őrült az illető, mert akkor könnyebben föl lehetne ismerni a bajt. Ha ugyanis egy ilyen személy – bár jó szándékú, de – bekerül egy zárt közösségbe, mint amilyen például a Kármel, akkor rendkívüli módon megnehezítheti környezete életét.

Vannak mások, akiknél ez a vészes betegség épphogy elkezdődött, és még nem hatalmasodott el, de azért ugyanabból a nedvből, ugyanabból a gyökérből és törzsből fakad. Éppen azért, ha minden más eszköz elégtelennek bizonyulna, ugyanahhoz kell nyúlni velük szemben is. A perjelnők tehát alkalmazzák rájuk a rendi szabványokban előírt büntetéseket, és értessék meg velük, hogy nem fogják szeszélyeiket mindenben, sőt semmiben sem eltűrni. Ha ugyanis az ilyen betegek észreveszik, hogy egyszer-másszor mégiscsak megvolt az eredménye hangos tiltakozásaiknak és szívszaggató jeleneteiknek (…), akkor nem lehet velük többé bírni, s egy ilyen nővér elégséges ahhoz, hogy feldúlja a kolostor békéjét. Mivel pedig az a szegény szerencsétlen önmagában nem talál elegendő erőt arra, hogy ellenálljon a képzelődéseknek, amelyeket az ördög kelt benne, szükséges, hogy a perjelnő nagy bölcsességet tanúsítson a vele való bánásmódban, nemcsak a külső, hanem a lelki dolgokban is. A beteg értelme el van homályosodva, szükséges tehát, hogy a perjelnőjé annál világosabb legyen, nehogy az ördögnek sikerüljön e betegség révén ezt a szegény lelket hatalmába kerítenie, mert ez igen veszedelmes. Néha ugyanis ez a baj annyira erőt vesz a betegen, hogy teljesen hatalmába keríti az értelmét, és ilyenkor nem felelős tetteiért, akárcsak az őrült, akinek nem lehet hibájául felróni, akármilyen bolondságot is tesz. Ellenben azoknál, akik nem őrültek, hanem csak ilyen beteges elméjűek, van némi felelősség. Máskor pedig egészen jól vannak. Arra kell vigyázni, hogy amikor rájuk jön a baj, ne kapjanak rá meg nem engedett dolgokra, mert akkor, még ha jobban lesznek is, nem bírnak többé saját magukkal, ami rettenetes cselszövevénye az ördögnek.

Szent Teréz korában az ún. rossz testnedveknek tulajdonították a különféle lelki betegségeket, mint ahogy a melankóliát is. Tudták, hogy az illető nem tehet róla, viszont azt is tapasztalták, hogy nem szabad kielégíteni az ilyen beteg különféle szeszélyeit. Meg kell értetni vele, hogy teátrális jelenetei sem vezetnek célra e tekintetben. Amint Szentünk írja, fokozatai lehetnek ennek a betegségnek. Van, aki nem csinál jelenetet, hogy érvényre juttassa akaratát, de például egy időre látványosan megsértődik, magába zárkózik, és egy szót sem szól a közösségi beszélgetéseken, vagy közömbössé teszi magát, mint a szkeptikus, akit már semmi sem érdekel. Ezek érzelmi zsarolások, amelyeknek semmiképpen sem szabad teret engedni, mert akkor se vége, se hossza nem lesz. Megerősítheti az illetőt tévedésében, még ha látszólag önmagában valami jó ügyért használja is ezeket az infantilis eszközöket. Ha például meg van győződve arról, hogy a közösség rossz irányba megy, mert nem követi mindenben az ő nézetét, és esetleg még mártírt is kreál magából. A párbeszéd ilyenkor ki van zárva a részéről, hiszen szerinte neki van igaza, ezt pedig vagy elfogadják a többiek, vagy nincs miről beszélni. Ha értelmes az illető, vagyis segítséggel képes a józan belátásra, mert komolyan veszi az erényeket, például az alázatot és az engedelmességet, akkor könnyebb helyzetben van a perjelnő és a közösség. Ma az ún. büntetések helyett inkább szakember bevonásával lehet némileg orvosolni a bajt, ha az illető nyitott rá.

Ha jól megfigyeljük, mi jellemzi leginkább az ilyen embereket, azt látjuk, hogy mindenekelőtt igyekeznek minden áron érvényesíteni saját szeszélyeiket, kimondani mindazt, ami a nyelvükre jön, hibákat fölfedezni másokban, és azok révén elleplezni a sajátjukat. Mindenben a maguk élvezetét keresik. Egy szóval olyan emberek, akikben nincs önuralom. Tekintve tehát, hogy szenvedélyeik nincsenek féken tartva, és hogy mindegyik szeretné megtenni, amihez éppen kedve szottyant – mi lenne akkor, ha senki sem tudna nekik parancsolni? (AK VII/3)

Egy jó keresztény esetében, aki ebben a betegségben szenved, nem tudatos a saját élvezetének keresése. Valószínű, jóhiszeműen meg van győződve arról, hogy például csakis kizárólag az ő ízlése szerint lehet méltóképpen végezni a liturgiát. Nem képes alkalmazkodni másokhoz, mert szerinte méltatlan a többiek viselkedése. Rengeteget szenved, valójában azért, mert nem sikerül érvényesítenie akaratát. Ám ő ezt nem így fogja fel, hanem esetleg még fel is ajánlja szenvedését engesztelésül a többiekért, akik úgymond a „kárhozat útján járnak”. Holott a valóságban a saját élvezetét keresi, hogy elsősorban ő érezze jól magát, és ennek elfogadható ideológiát is gyárt, természetesen mindezt nem tudatosan.

Nagyon nehéz egy ilyen embert hordozni akár egy szerzetesi közösségben, akár egy családban. Mégis lehetőséget ad a szeretet – mondhatni – hősies megélésére, amikor például egy házastárs nem hagyja ott az ilyen társát, hanem valóban heroikus küzdelmet folytat a család békéjéért és egyben maradásáért. – „Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét!” (Gal 6,2) – írja az Apostol.

Ha viszont még valaki nem választott házastársat, akkor kérje a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy mielőtt egy életre igent mondana a másikra, időben fölismerje a lehetséges buktatókat. Hasonlóképpen imádkozzunk szerzetes közösségeink elöljáróiért is, hogy bölcs döntést hozzanak, amikor valakit fogadalomra bocsátanak!