A MELANKÓLAI II. (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 9. rész)

Hangosfilm

A közösségi életre nem mindenki alkalmas, sem a családalapításra, sem a szerzetesi életre. A kérdés, hogy erre mikor derül fény. Ha például egy zárt, klauzúrás szerzetesi közösségben csak a végleges elköteleződés és befogadás után derül ki, hogy valaki nem alkalmas erre a fajta életre, akkor ugyancsak nehéz helyzetbe kerül mind ő maga, mind pedig a közössége. Ezért a Kármelben hosszú a képzési idő, melynek során remélhető, hogy világossá válik, van-e hivatása az illetőnek a kármelita életre. Mégis előfordulhat, hogy csak később válik nyilvánvalóvá, hogy nem ez az életforma a neki való. Szent Teréznek nagy tapasztalata volt ezen a téren is. Melankóliának nevezi azt a betegséget, amely képtelenné tesz valakit a közösségi életre. Folyton a saját szeszélyeit akarja kielégíteni, és ráerőltetni a többiekre.

Ismétlem, hogy én, akinek bőven volt alkalmam ilyen betegeket látni és velük érintkezni, nem ismerek velük szemben más orvosságot, mint azt, hogy az ember minden képzelhető úton-módon féken tartja őket. (…) rendkívül fontos, hogy ők maguk is megértsék, hányadán állnak. Igaz ugyan, hogy néha, sőt a legtöbbször nem tehetnek róla, de mivel a bajuk – legalábbis legtöbbször – nem teljes őrület, nem zárja ki a bűnt, és így a lelkük nagy veszedelemben forog. Mivel az ilyen ember értelme a betegség erőszakos hatása alatt meg van támadva, világos pillanataiban is képes úgy cselekedni, mint ahogy akkor tette, amikor tehetetlen volt magával szemben. Nagy kegyelme az Úristennek, ha az ilyen betegnek van valakije, aki tud neki parancsolni, mert ez az egyetlen mentsvára… (AK VII/4)

Szent Teréz látta, hogy ezek az emberek szellemi cselekvőképességük birtokában vannak, ám időnként nem urai önmaguknak, és megkeserítik a többiek életét különféle szeszélyeikkel. S mivel nem őrültek, ezért van valamelyest felelősségük, hogyan viselkednek. Ha megszokták, hogy gyönge pillanataikban kielégítik szeszélyeiket, akkor is kierőszakolják azt, amikor józan állapotban vannak. A határozottság velük szemben létkérdés egy közösségben.

Ismerek egyeseket, akik úgyszólván teljesen elveszítették az eszüket, de emellett mélységesen alázatos és istenfélő lelkek. Bár titokban agyonemésztik és agyonsírják magukat, egy tapodtat sem térnek le az engedelmesség útjáról, és türelmesen viselik betegségüket, éppen úgy, mint mások a testi bajokat. Az ő vértanúságuk ugyanakkor kétségtelenül fájdalmasabb, és ezért nagyobb dicsőségre számíthatnak a mennyországban. Idelent ez valódi tisztítótűz számukra, de legalább odaát nem lesz részük benne. Ellentétben azokkal, akik nem engedelmeskednek a maguk jószántából, ismétlem, a perjelnők… [legyenek velük szemben nagyon határozottak], és ne engedjék magukat félrevezetni holmi helytelen részvét által, mert különben az ilyen betegek bolond viselkedésükkel felforgatják az egész kolostort. (AK VII/5)

A testi-lelki fogyatkozások mind-mind megpróbáltatások, amelyekben növekedhet bennünk a szeretet. Szent Teréz nem ostorozza a melankóliában szenvedőket, pontosan tudja, hogy ez velük született adottság lehet. Bizonyos lelki betegségek a legsúlyosabb gyötrelmet magának a betegnek okozzák, hiszen szenved attól, hogy nem képes magának parancsolni. S mivel saját magát nem tudja féken tartani, mindenképpen külső segítségre van szükség, hogy ne boruljon föl körülötte az élet. Szent Teréz korában még nem voltak megfelelő szakemberek, akik segíthettek volna az ilyen embereken, ezért a féken tartás érdekében különféle büntetéshez folyamodtak.

Eltekintve attól a veszedelemtől, amely (…) magát a szegény nővért fenyegeti, az ilyen eljárásból [hogy engednek szeszélyeinek] egy másik nagy baj is származhat. Mivel a többiek jó színben látják az illetőt – nem tudják ugyanakkor, miként dúl benne a baj –, amilyen nyomorult a természetünk, mások is azt képzelhetik, hogy ők szintén melankóliában szenvednek, és hogy így nekik is meg kell engedni mindent [ami eszükbe jut]. S valóban, az ördög nem fogja elmulasztani ezt az alkalmat, és bebeszéli nekik ezt a hóbortot. Így azután az ördög akkora felfordulást okozhat, hogy mire észreveszik, ugyancsak nehéz lesz segíteni a bajon. Ez akkora veszedelem, hogy e tekintetben a legkisebb mulasztást sem szabad elkövetni. Ha tehát a melankóliában szenvedő nővér ellene szegülne a perjelnőnek, ugyanolyan elbánásban részesüljön, mint az egészséges. Nem szabad neki semmit sem elnézni. Ha rossz szót talál mondani egy másik nővérnek, ugyanaz legyen az eljárás, és hasonlóképpen minden egyéb ilyen dologban. (AK VII/6)

Alapvetően olyan emberekről szól Szent Teréz, akik imádságosak, teszik a jót, csak éppen nagyon nehezen viselik az alkalmazkodást, ami a közösségi életben elengedhetetlen. Szent Teréz tapasztalata, hogy – bár segítségre szorulnak, mégsem – szabad a közösség szeme láttára elnézni szeszélyeiket. A többiek ugyanis szintén fölbátorodhatnak a példáján, hiszen egyébként többnyire jónak látják őt, és mi lesz abból a közösségből, ahol mindenki ki akarja elégíteni a saját szeszélyeit?

Igazságtalanságnak látszik, hogy egy beteget, aki nem tud magáról, éppen úgy kezeljenek, mint az egészségeset. Igenám, de akkor az is az, amikor az őrülteket megkötözik (…) ahelyett, hogy megengednék, hadd gyilkoljanak le mindenkit. Higgyenek nekem, kipróbáltam; s miután, azt hiszem, ugyancsak sok egyéb eszközzel tettem kísérletet, arra az eredményre jutottam, hogy nincs más ezen kívül. Az a perjelnő, aki csupa részvétből megereszti az ilyen beteg gyeplőjét, végül tűrhetetlen helyzetet teremt. S még ha azután sikerül is jóvátenni a hibát, a többiek bizonyára nagy kárát vallották. (…) az ember sajnálja őket, mert nem tehetnek arról, hogy ilyenek. Mennyivel inkább kell tehát arra vigyázni, hogy az ilyen [betegek] féktelenségükkel ne legyenek ártalmára a többieknek. Különben is én valóban azt hiszem (…), hogy igen sokszor a féktelenségre hajló jellem, az alázatosság hiánya, és a fegyelmezetlenség nagyobb szerepet játszik [egyeseknél], mint maga [a betegség] a melankólia. Mondom, egyeseknél ez így van, mert észrevettem, hogy ha van, aki (…) [erős tekintéllyel lép fel velük szemben], akkor szépen beadják a derekukat. Tehát képesek engedni; de akkor miért nem tudnák ugyanezt megtenni Isten kedvéért? Attól tartok, mint már mondtam, hogy az ördög e betegség leple alatt igen sok lelket igyekszik hatalmába keríteni. Ráadásul ez a baj mostanában divatosabb, mint valaha; olyannyira, hogy ami önmagában véve nem egyéb, mint önfejűség és fegyelmezetlenség, azt azonnal melankóliának keresztelik el. (AK VII/7)

Az irgalmas szeretet megkívánja ebben az esetben is az elöljáró határozottságát, különben lehetetlenné válik az élet a közösségben. Ha időnként kikelünk magunkból, bár nem tesz jót, de belefér embervoltunkba. Ha viszont ez a mindennapok részévé válik gyakorisága miatt, akkor fontos lenne szakember segítségét kérni. Fizikális állapotunk is befolyásolhatja viselkedésünket. Ám ha tudatosan őrizkedik valaki az önfejűségtől és a fegyelmezetlenségtől, akkor könnyen lehet, hogy orvos nélkül is megoldódik a probléma. Ha olyannyira nem tud uralkodni magán, hogy a napi feladatait sem képes ellátni, akkor mindenképpen tanácsos szakembert fölkeresni.

Ezért azt szeretném, ha a mi kolostorainkban és egész Rendünkben még csak ki sem ejtenék soha ezt a szót [hogy melankólia], mert úgy tűnik, ez már önmagában véve is féktelenséget hoz magával. Nevezzék súlyos betegségnek – föltéve, hogy az –, és kezeljék, mint olyat. Időnként ugyanis szükséges a nedvet valami orvossággal fölhigítani, különben tűrhetetlenné válik. Ilyenkor az illető maradjon a betegszobában, és (…) ha onnét újra visszamegy a többiek közé, (…) [úgy kell viselkednie, mint másoknak], mert ha nem, akkor a baját nem fogják a javára írni [az üdvösségben]. (…) A perjelnőknek kötelességük nagy szeretettel bánni velük, akárcsak az anyának a gyermekével… Igyekezzék fölhasználni minden eszközt meggyógyításukra. (AK VII/8)

Szent Teréz korában ugyancsak észrevették, hogy a lelki bajoknak fizikális oka is lehet, például – ahogy ő nevezi – a testnedvek nem megfelelő összetétele. Mindenesetre a lelki betegségeket is komolyan vették, és külön foglalkoztak az ebben szenvedőkkel. Nehéz elviselni, ha valaki vagy valakik időről időre megbontják az összhangot egy közösségben. Ez azonban lehet egy olyan kihívás, akár a családban, akár egy szerzetesközösségben, hogy szeretettel hordozzák egymást, és ezzel példát adnak a hasonlóan nehéz helyzetben lévőknek. Az egymás szeretettel való hordozása pedig láthatatlan módon kiárad, és másokat is gazdagít.

Úgy tűnhet, mintha ellenmondásba keverednék önmagammal, hiszen eddig azt fejtegettem, hogy határozottan kell velük bánni. Most is azt mondom. Nem szabad ugyanis azt hinniük, hogy érvényesíthetik szeszélyeiket…, mert éppen abban van a veszedelem, ha úgy hiszik, hogy azt tehetnek, amit akarnak. Annyit azonban tehet a perjelnő, hogy nem parancsol nekik olyasmit, amiről tudja, hogy nem fogják megtenni, mert nincs bennük annyi lelkierő, hogy uralkodjanak magukon. Ha célirányos [a perjelnő], akkor ügyesen és szeretettel vezesse őket, hogy – hacsak lehetséges – iránta való szeretetből engedelmeskedjenek, ami sokkal jobb lenne. Ez meg is szokott történni, ha a perjelnő kimutatja, hogy nagyon szereti őket, s ezt szóval és tettel értésükre adja. Azt pedig tudnia kell, hogy a lehető legjobb orvosság, amelyet velük szemben alkalmazhat, ha erősen lefoglalja őket hivatalos teendőkkel, és nem ad nekik időt ábrándozásra, mert ez az ő haláluk. S még ha nem is végzik valami jól a dolgukat, inkább hunyjon szemet a hibáik fölött, nehogy – ha egyszer elvesztik a fejüket –, még sokkal többet kelljen szenvedni tőlük. Nézetem szerint ez a legmegfelelőbb gyógyszer számukra. Arra is vigyázni kell, hogy ne tartsanak hosszú imaórákat, és még a szokásosat sem egészen. Legtöbbször ugyanis beteges a képzelőtehetségük, és így a hosszú elmélkedés nagyon megárthatna nekik. Hiszen még így is elég sok olyan dolgot fognak összeálmodni, amit azután sem ők, sem más, akinek elmondják, nem lesz képes megérteni. Vigyázni kell arra is, hogy halat csak nagyon ritkán egyenek, és ne tartsanak olyan hosszú böjtöket, mint a többiek. (AK VII/9)

Szent Teréz széles körű tapasztalata miatt szakembernek számított a maga korában. Akinek túl élénk a képzelete, célszerű, ha mindig leköti valamivel, hogy ne tapadjon olyan tárgyhoz, amely kárára lehetne. Nem jó a számára, ha sokat időzik magában, inkább kötött imát végezzen és tudatosan élje a felebaráti szeretetet. Erre természetesen annak is szüksége van, akinek Isten megadja a szemlélődés ajándékát. A szemlélődéshez viszont fontos a lelki egészség, amely a józan ítélőképességet is meghatározza. A megélt és kimutatott szeretetnek mindenképpen gyógyító hatása van.

A nővérek egyáltalán nem ettek húst a kolostorban, és böjtöltek. A halat – úgy tűnik – olyan ételnek tartották, amelyből a sok nem tesz jót a melankóliában szenvedőnek. Fontos, hogy az ilyen beteg – ameddig csak tud – kiegyensúlyozott maradjon, és mivel a szervezetét amúgy is megterheli a betegség, nem szabad a szigorú böjtöléssel kockáztatni azt a kis stabilitást, ami lehetne benne.

Talán túlzásnak tűnik, hogy annyi tanácsot adok ez az egy baj [a melankólia] ellen, a többiről pedig nem beszélek, holott annyi minden súlyos betegség fordul elő ebben a mi nyomorúságos életünkben, különösen nálunk, gyönge szervezetű nőknél. Két okból teszem ezt. Az egyik, hogy a melankóliában szenvedők látszólag egészségesek, és nem is akarják elhinni, hogy bajuk van; mivel pedig lázuk nincs, nem kénytelenek ágyban feküdni, sem pedig orvost hívni; szükséges, hogy a perjelnő legyen az orvosuk. Ez a baj ugyanis a keresztény tökéletesség szempontjából sokkal veszedelmesebb, mint azoké, akik halálos betegen fekszenek ágyukban. A másik ok, hogy a többi bajból az ember vagy fölgyógyul, vagy belehal; míg ellenben ebből csoda, ha felgyógyul, belehalni pedig nem hal bele; ellenben odáig eljuthat, hogy teljesen elveszíti józan ítélőképességét. Ez is egyik neme a halálnak, és pedig olyan, amely képes az egész testületet tönkretenni. Ők maguk keserves halált szenvednek bensejükben, folytonos lelki gyötrelmeik, képzelődéseik és aggályaik következtében, és így érdemük bizonyára nagy, habár ők mindezt rendszerint kísértésnek nevezik. Ha sikerülne belátniuk, hogy ez betegségük következménye, és nem csinálnának belőle ügyet, nagy könnyebbségükre szolgálna. Annyi bizonyos, hogy nagyon sajnálom őket, és akik velük vannak, valamennyiüknek részvéttel kell lenniük irányukban.  (…) viseljék el őket türelmesen, anélkül azonban, (…) hogy ezt észrevetetnék velük. Bárcsak sikerült volna kifejtenem, mi a teendő ezzel a súlyos betegséggel szemben. Adja meg az Úr! (AK VII/10)

Az Úr senkire sem küld betegséget, hanem megengedi mindazt, ami javunkra válhat a kegyelemmel együttműködve.

Sokat szenvedtek és valószínű, hogy ma is szenvednek a klauzúrás közösségek egy-egy lelkileg beteg tagtól, akárcsak egy család, ahol hasonló nehézséggel küzdenek. A legmegpróbálóbb mindenki számára, hogy egészségesnek tűnik az illető, és tiszta pillanataiban kifejezetten kedves. Ha tudja magáról, hogy beteg és el is fogadja azt, akkor valamivel könnyebb a helyzet. Ám ha nem hiszi el, hogy lelkileg nem egészséges, és különféle ideológiával kimagyarázza a tüneteit, akkor a legjobb pszichiáter is csődöt mondhat vele. Együttműködés nélkül ugyanis nem lehetséges gyógyító terápia – ahogy ma mondanánk. Marad az ima és a szeretettel való hordozás a szenvedésben.

*

A következő fejezetben Szent Teréz rátér a szemlélődő imában lehetséges belső tapasztalásokra.

Úgy látszik, mintha a látomásoknak és kinyilatkoztatásoknak puszta említése is elegendő volna arra, hogy egyesekben rémületet keltsen. Nem értem, miért tartják olyan veszedelmes dolognak, ha az Úristen valakit ezen az úton vezet, sem pedig, hogy honnét ered ez az ijedezés. Nem akarok most arról beszélni, hogy melyek a jók és melyek a rosszak [e jelenségek közül], sem pedig azon tünetekről, amelyek alapján, amint azt tudós emberek magyarázták nekem, ezt a kérdést el lehet dönteni. Csak azt akarom kifejteni, hogy mi a teendője annak, akinek ilyesmiben van része, mert kevés gyóntatóra fog akadni, aki emiatt rá ne ijesztene. Ha ugyanis a lelki atyjának azt vallja, hogy a rossz szellem mindenfélével kísérti, istenkáromlásra készteti, esztelen és tisztességtelen dolgokat állít lelki szeme elé, annyi bizonyos, hogy ezáltal távolról sem megbotránkoztatja meg annyira őt, mintha arról talál beszámolni, hogy angyalt látott, és beszélt vele, vagy pedig hogy a megfeszített Krisztus Urunk jelent meg neki. (AK VIII/1)

Valljuk meg őszintén, hogy nemcsak az illető lelki atyja, hanem mi magunk is tennénk egy nagy kérdőjelet a mondat végére ennek hallatán. Szent Teréz azonban, aki otthonosan mozgott a belső tapasztalások terén, nem tartotta ezeket a jelenségeket olyan dolognak, amely teljességgel lehetetlen volna mások számára is. S mivel nem tekintette magát különlegesnek, ezért tanácsokat ad azoknak, akiket hasonló úton vezet az Úr. Személyes tapasztalatából tudta, hogy általában megrökönyödést vált ki, ha valakinek szintén megadatik, és beszél azokról gyóntatójának. „A belső várkastély” c. művében részletesen ír a megkülönböztetés feltételeiről, amelyek megmutatják, honnan származhat egy-egy ilyen jelenség.

Most nem azokat az eseteket akarom fejtegetni, amikor a kinyilatkoztatások Istentől származnak, mert azt már úgyis tudjuk, hogy milyen jó hatással vannak a lélekre, hanem inkább azokat a szemfényvesztéseket, amelyekkel az ördög igyekszik bennünket rászedni, fölhasználva erre a célra Krisztus Urunk és a szentek alakját. Ami ezeket illeti, az a meggyőződésem, hogy Ő Szent Felsége nem engedi meg, és nem ad neki hatalmat arra, hogy ezekkel az alakoskodásokkal bárkit is félrevezessen, hacsak az illető maga nem hibás. Sőt ellenkezőleg, maga az ördög fog rajtaveszteni. Azt akarom mondani, hogy nem fogja soha megcsalni az embert addig, amíg [az illető] alázatos. Ezért semmi okunk sincs a félelemre, hanem ellenkezőleg, legyünk teljes bizalommal az Úr iránt, és ügyet se vessünk az ilyen dolgokra, hacsak nem azért, hogy azok miatt is dicsérjük Őt. (VIII/2)

Az ellenség Isten majma, ahogyan a régiek nevezték, gyakran megpróbálja utánozni a kegyelmet, hiszen – amennyiben Istentől van például egy látomás, hallomás, akkor – valóban kegyelemről beszélhetünk. Ám csak az érzékek szintjéig képes eljutni az utánzásban, hatásaiban viszont lelepleződik, mert csak nagy ürességet és szárazságot hagy maga után. Szent Teréz nem szeretné, ha ez elijesztene bárkit is a belső úttól, mert a legtöbbször az ellenségnek éppen ez a célja a szemfényvesztésekkel. Az iránytű: az alázat, vagyis az igazságban járás, amikor ebben is hozzáértő emberre támaszkodunk, és nem csak a saját fejünk után megyünk.

Ismerek valakit, akit gyóntatói állandó rettegésben tartottak ehhez hasonló dolgok miatt, pedig –  amint a lelkére gyakorolt nagy hatások és az ebből fakadó jó cselekedetek bizonyították, s amint utóbb maguk a gyóntatok is belátták – mégis csak az Úristentől származtak. Szegénynek keresztet kellett vetnie magára és fügét mutogatnia – mert így parancsolták –, valahányszor megjelent neki az Üdvözítő alakja. Később megbeszélte ezt egy domonkosrendi nagy tudóssal, Bañez Domonkos atyával, aki azt mondta, hogy ezt nem jól tették, és hogy senkinek sem szabad így cselekednie. Akárhol látjuk ugyanis a mi Urunk képét, rendjén való, hogy tiszteljük, mégha maga az ördög festette volna is, mert ő nagy festő, és képes erre. Ám akaratlanul is jót tesz velünk, ahelyett hogy ártana, ha a keresztre feszített Jézust, vagy más szent képet olyan elevenséggel állít szemünk elé, hogy az szívünkbe vésődik, és megmarad benne. Ez az érv teljesen meggyőzött, mert csakugyan, ha valahol egy igen jó képet látunk, megbecsüljük, még ha tudnánk is, hogy rossz ember festette, és a művész bűnei egyáltalán nem csökkentenék áhítatunkat. Szóval a jó, vagy a rossz nem a látomásban van, hanem abban, aki azt látja, és nem fordítja hasznára alázatosan. Ha az illetőben ugyanis megvan ez az erény, akkor nem árthat neki még az ördögi látomás sem, ha pedig nincs meg [benne az alázat], akkor az isteniből sem lesz haszna. Hiszen ha ez utóbbinak nem sikerül a lélekben alázatosságot keltenie, beláttatván vele, mennyire méltatlan az ilyen kegyelemre; és ha az illető inkább kevély lesz tőle, akkor úgy van vele, mint a pók, amelyben minden táplálék méreggé válik, nem pedig úgy, mint a méh, amely mindenből mézet csinál. (VIII/3)

Nincs mitől félni, ha megvan az alázatosság iránytűje, mert így „az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28), még az ördög ármánykodása is.

Szent Teréz saját magáról ír, hiszen Önéletrajzából tudjuk, mennyit szenvedett a hozzá nem értők parancsaitól, de ez is javára vált, amennyiben engedelmeskedett és rábízta magát az Úrra, aki egy idő után a megfelelő emberhez irányította, aki tudott neki segíteni.

A belső úton jövő-menő jelenségek önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Attól válnak javunkra vagy kárunkra, hogy mit kezdünk velük – tanítja Szentünk.

Világosabban akarok beszélni. Ha a mi Urunk jobban meg akarja magát ismertetni és szerettetni egy lélekkel, s e célból megjelenik neki; közli vele valamelyik titkát; vagy pedig másvalami rendkívüli dédelgetésben és kegyelemben részesíti, ő pedig (…) ahelyett, hogy megalázkodnék, és belátná érdemetlen (…) voltát, szentnek képzelné magát, vagy azt hinné, hogy valami kiváló szolgálatot tett Istennek, s azzal szerzett érdemet erre a kegyelemre, akkor világos, hogy olyan, mint a pók, s hogy azt a nagy jót, amely ebből reá áradt volna, rosszra változtatja. Tegyük föl ellenben, hogy az ördög kevélységet akarva kelteni a lélekben, ilyen jelenéseket állít elé. Ha a lélek csakugyan azt hiszi, hogy Istentől valók [ezek a jelenségek], és megalázza magát; ha belátja, mennyire érdemetlen ekkora kegyelemre; ha igyekszik hívebben szolgálni neki; ha gazdagnak látja magát, holott meggyőződése szerint nem méltó még arra sem, hogy az olyanoknál, akiket hallomása szerint az Úr ilyen kegyelmekben szokott részesíteni, fölegye az asztalról lehulló morzsát, és cselédjük legyen; (…) ha több időt szentel a belső imára; ha jobban vigyáz arra, hogy meg ne sértse az Urat, akit ezen kegyelmek szerzőjének tart; ha törekszik tökéletesebben gyakorolni az engedelmességet, biztosítom arról, hogy az ördög nem fogja megismételni ezt a fondorlatot, hanem megszégyenülve odébb áll, mert nem tudott semmi kárt tenni benne. (VIII/4)

A kegyelmet nem lehet kiérdemelni, mert ajándék, csak föl lehet készülni a befogadására. Ezért senki sem képzelheti, hogy kiválósága miatt részesült ilyen vagy olyan kegyelemben. A tiszta szív őrzésével, az önzetlen jó cselekedetekkel és az imádsággal szükséges tudatosan Isten jelenlétében élni, de ezekkel nem érdemeltünk ki semmit, mert nem lehet és nem is kell kiérdemelnünk a kegyelmet, Krisztusban ugyanis már adott a számunkra a kegyelem teljessége, mindenféle belső jelenség nélkül is.

Ha ajándékot fogadunk el valakitől, akiről tudjuk, hogy önzetlenül, szeretetből adja, akkor még inkább növekszik bennünk egymás iránt a szeretet, és hálás szívvel fogadjuk. Mivel önzetlenséggel és szeretettel párosul az ajándék, jó esetben eszünkbe sem jut, hogy vajon mivel érdemeltük ki. Ajándék. Pont. Így, amikor Isten ajándékait fogadjuk, nem kell, hogy kicsiny voltunk miatt frusztrálva érezzük magunkat, hanem – amint a gyermek örül annak, amit kap, és nem zavarja, hogy ő csak egy ölelést tud adni érte – egyszerűen, boldogan fogadjuk be a szívünkbe, mint Isten szeretetének jelét. Az egészséges gyermek nem gondolja, hogy meg kellene magát aláznia, mert természetes számára, hogy ő kicsi. A gyermek tiszta örömével közeledni a mennyei Atyához Jézus által a Szeretet Lelkében – ez az a lelkület, amelyben már föl sem merül, mit érdemelt meg az ember, mert gyermek, Isten gyermeke. Szent Teréz felsorolja a kegyelem hatásait. Lefordítva a szeretet nyelvére, így hangozhatnának ma: hűségesen szeretni a Szeretetet, a Szeretet Istenét; meglátni a másik emberben az értéket, és szívesen szolgálatára lenni; áldozatot vállalni a jóért; minőségi időt adni az Istennel való együttlétre, Isten kedvében járni minden lehetséges módon, kedveskedni Neki, mint ahogy a gyermek örömmel szedi le a mezei virágot, hogy anyjának adhassa; szeretetből engedelmeskedni nemcsak Atyánknak, hanem mindenkinek, aki kér tőlünk, annak adni (vö. Mt 5,42). Az tud túlcsorduló mértékkel mérni másoknak, aki megtapasztalta a Szeretet mértéken felüliségét. Jézus Krisztus „Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).