A MEDINA DEL CAMPO-I KOLOSTOR ALAPÍTÁSA (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 3. rész)

Hangosfilm

Szent Teréz saját életében megtapasztalta, hogy a kegyelem segítségével mindenre képes, még a lehetetlennek tűnő feladatokra is. Ám a kegyelem igényli az ő aktív együttműködését egy-egy jó ügy érdekében. Neki magának pedig nem szabad sajnálnia rá sem időt, sem fáradságot, és nem szabad törődnie a lekicsinylő vagy kellemetlenkedő véleményekkel. A meggyőzés különféle megengedett eszközeivel is szükséges élnie, úgy elöljáróinál, mint a világi személyeknél, hogy Isten ügye előrehaladjon. „Ints, kérj, buzdíts” (2Tim 4,2) – írja Szent Pál Timóteusnak. Ha valaki túl tud lépni elsősorban a maga szűklátókörűségén, és teljes egészében bátran képes ráhagyatkozni a gondviselésre, türelemmel kivárva, ameddig az akadályok elgördülnek, akkor bele tudja adni egész önmagát abba a feladatba, amelyet az Úr rábízott. Talán még a bátorságnál is több kell hozzá, mondhatni: egyfajta merészség, hogy a jövő biztos látása nélkül – sikerül-e majd a vállalkozás vagy sem – kitegye magát akár a megszégyenülés veszélyének is, hogy aztán ujjal mutogassanak rá: „…ez az ember építeni kezdett, de nem tudta befejezni” (Lk 14,30).

Ó, nagy Isten! Mennyire kimutatod hatalmadat azzal, hogy még egy ilyen magam forma kis hangyába is képes vagy merészséget önteni! Mennyire nem Terajtad múlik Uram, hogy azok, akik Téged szeretnek, nem tesznek nagyot! Mennyire kizárólag a mi gyávaságunk és kislelkűségünk az oka ennek! Mennyire képtelenek vagyunk valami nagy dologra vállalkozni, csupán azért, mert tele vagyunk ezernyi aggályoskodással és emberi okoskodással! Íme, Uram, ez az oka annak, hogy nem viszel végbe általunk csodákat és hősies tetteket. Hiszen nincs senki, aki Nálad szívesebben adakoznék, csak legyen, aki elfogadja. Nincs senki, aki készebb volna előre és dúsan megfizetni a neki tett szolgálatokat. (AK II/7)

Az Úr tehát megad minden kegyelmet ahhoz, hogy méltó társai lehessünk egy-egy jó ügy szolgálatában. Ha túl sokat hezitálunk, belemenjünk-e az adott isteni kalandba, mert esetleg féltjük magunkat, akkor lemaradhatunk egy nekünk szánt jó alkalomról, amelyben megtapasztalhattuk volna, milyen is egy csapatban játszani az Úrral. Ezt nem lehet másképp csinálni, csakis teljes erőbedobással, és azzal a nyitottsággal, hogy minden beleférhet az ember életébe, ami jön.

[Az újabb alapítás gondjai] közepette eszembe jutott, hogy a jeuzsita atyákhoz fordulok segítségért, amennyiben ők nagyon népszerűek voltak Medinában. Amint már az első [avilai] alapítás történetében megírtam,[1] évek hosszú során át ők voltak a lelki vezetőim, és tekintve, hogy olyan rendkívüli jó hatással voltak a lelkemre, igen nagy tisztelettel viseltetem irántuk. Megírtam tehát az ottani házfőnöknek mindazt, amivel generális atyánk megbízott; akkor történetesen éppen az az atya volt [ez], akinél annak előtte évek hosszú során át gyóntam. Eleget is írtam róla, bár nem neveztem meg. A neve Baltazar Alverez, aki jelenleg a tartományfőnök. Ő és a többi atyák visszaírták, hogy minden tőlük telhetőt meg fognak tenni ennek az ügynek érdekében, s tényleg sokat is fáradoztak, hogy megszerezzék az engedélyt a városatyáktól és a prelátustól. Mivel vagyontalan kolostorok alapításáról van szó, a dolog mindenütt nehézségekbe ütközik, így aztán a tárgyalások el is húzódtak egy kis ideig. (AK III/1)

Természetes, hogy nehézségbe ütközik, hiszen teljes egészében a városnak kell majd fenntartania az új kolostort. A vagyontalanság azt jelenti, hogy semmilyen biztos jövedelme nincs az ott élőknek, amiből eltarthatnák magukat. A kézimunkából (fonásból, szövésből), amelyet a nővérek végeznek, nem lehet megélni. Más kolostorokban a szerzetesek kaphatnak a családtól, jótevőktől életjáradékot, biztos jövedelmet. Így lehet tudni, mire számíthatnak egy évben. Szent Teréz azonban teljes szegénységben akarja megalapítani a reform szellemében élő új kolostorokat, a Gondviselésre való teljes ráhagyatkozásban.

Ezen tárgyalásokra elment tőlünk egy pap, aki nagyon buzgó szolgája az Úrnak, igen aszkéta életet él és sokat imádkozik. Káplánja volt annak a kolostornak, amelyben én is éltem, s az Úr ugyanazon vágyakat oltotta lelkébe, mint az enyémbe, úgyhogy mindenben nagyon a kezemre dolgozott. A neve Julián de Avila. Mikor végre megkaptam az engedélyt [az alapításra], nem volt [hozzá] házam, és egy fillérem sem ahhoz, hogy szerezhessek; sem pedig hitelem, hogy kölcsönt vehessek föl. De hogy is lehetett volna egy ilyen magam forma folyton úton lévő nőnek, ha az Úr nem lépett volna közbe? Ő azonban úgy intézte a dolgot, hogy egy igen erényes úrilány jelentkezzék nálunk belépésre, akinek [az avilai] Szent Józsefben már nem volt hely.  Ő megtudva, hogy egy másik kolostor alapítása van készülőben, arra kért, vegyem föl abba. Neki volt valami kis pénzecskéje – igaz ugyan, hogy édeskevés –, amivel bár házat venni nem lehetett, de bérelni igen. Ezt azután meg is tettük. Ez az összeg részben fedezte az utazás költségeit is. Mindössze ennyi anyagi eszközzel rendelkezve indultunk útnak Avilából. A Szent Józsefből két nővér jött velem, a Megtestesülésből pedig, vagyis abból az enyhített Szabály szerint élő kolostorból, amelyben a Szent József alapítása előtt éltem, négyen kísértek el; ezenkívül pedig velünk volt káplánunk, Julián atya. (AK III/2)

Így kezdődik el a Medina del Campo-i női kolostor alapításának előkészítése. Ugyancsak nagy hitre van szüksége Szent Teréznek, hogy belevágjon, de olyan belső bizonyosságot kap a végkimenetel illetően, hogy egy percig sem habozik. Az Úr már az első, avilai alapításnál is csupán arra kérte őt, hogy igyekezzék bejutni a kis szegényes épületbe, azután Ő majd intézi a többit. Ha nincs lehetőség ház vételére, hát akkor egyelőre bérelnek egyet abból a kevés pénzből, amijük van. Nem túl biztató kezdet, de Szentünk már hozzászokott, hogy küzdelem nélkül nincs győzelem. S az előbbi Teréz része, amellyel megteszi a magáét az alapításban.

Mikor a dolognak híre ment a városban [Avilában], nagy volt a fölzúdulás. Egyesek azt mondták, megbolondultam; mások: hogy csak meg kell várni ennek a dőre vállalkozásnak a végét; maga a püspök is — amint később megvallotta — nagyon is annak tartotta az egészet. Akkor azonban nem beszélt előttem nyíltan, és nem tartott vissza, mert igen nagy jóindulattal volt irántam, és nem akart megszomorítani. Jóbarátaim igyekeztek lebeszélni róla, azonban én nem sokat adtam rájuk. Amit ők lehetetlennek tartottak, az előttem olyan könnyűnek látszott, hogy nem voltam képes kételkedni a vállalkozás sikerében.

Mielőtt Avilából elindultunk volna, írtam egy, a rendünkből való atyának, egy bizonyos Antal de Herédiának, aki akkor az ottani kármelita szerzetesek perjele volt a Szent Anna-kolostorban, és arra kértem, vásároljon számunkra házat. Ő beszélt is ebben az ügyben az egyik hívével, egy úriasszonnyal, akinek volt egy háza, csakhogy annak háromnegyed része romokban hevert. Másrészt azonban az épületnek igen jó fekvése volt. Ez az úrinő olyan jószívű volt, hogy késznek mutatkozott a ház eladására, és mindjárt meg is egyeztek, anélkül hogy a tulajdonos kezeseket, vagy pedig a szavunkon kívül egyéb biztosítékot kívánt volna. Ha ugyanis ilyesmire lett volna szükség, képtelenek lettünk volna teljesíteni. Szóval mindezt az Úr intézte így. Mivel azonban ennek a háznak falai olyan rossz állapotban voltak, kibéreltük azt a másikat, hogy legyen hol laknunk, mialatt ezt rendbe hozatjuk, mert bizony volt rajta javítani való elég. (AK III/3)

Nem Szent Teréz az első, akit őrültséggel vádolnak, mert lehetetlennek tűnő dologba vág bele. A mi Urunk, Jézus Krisztusért is elmentek rokonai, hogy erőszakkal magukkal vigyék, mert az a hír járta róla, hogy eszét vesztette (vö. Mk 3,21). Amint látjuk, Szent Teréz nem nyugszik bele a kilátástalanságba, hanem megragadja az alkalmat, és ír egy ottani kármelita atyának, hogy „vegyen számukra házat”. A kármeliták között is voltak olyanok szép számmal, akik értékelték Szent Teréz renden belüli misszióját. Az isteni gondviselés pedig egyengeti Szentünk útját, és ami lehetetlennek látszott, most már valóság. Igaz, hogy félig romokban hever az épület, de a lelki küzdelem mellett oda kell tenniük munkájukat is.

Mikor az első napi út végén, késő este, és rossz felszerelésünk miatt nagyon elfáradva Arévalo közelébe érkeztünk, elénk jött egy papbarátunk, aki szállást készített számunkra néhány jámbor asszony házánál, és megsúgta nekem, hogy a házbérletből semmi sem lett, mert egy közelben levő ágostonos kolostor szerzetesei tiltakoznak az ellen, hogy mi ott lakjunk, és hogy a dolog szükségképpen perre fog vezetni. De, ó Uram, Istenem! Milyen keveset számítanak az ilyen ellentmondások, ha egyszer Te meg akarod adni az embernek a bátorságot! Engem inkább lelkesített ez, mert azt láttam belőle, hogy az ördög már kezd lázítani ellenünk, tehát ez az új kolostor Isten dicsőségére fog szolgálni. Mindemellett azt mondtam neki, hogy hallgasson róla, és ne ijessze meg a nővéreimet, főként azt a kettőt, akik a Megtestesülésből jöttek; mert a többiről tudtam, hogy a kedvemért készek szembeszállni akármilyen nehézséggel.

A kettő közül az egyik, akkoriban otthon alperjelnő volt, és igen nagy akadályokkal kellett megküzdenie, hogy velem jöhessen. Mindkettőnek előkelő rokonai voltak, akik a lehető legerélyesebben ellenezték vállalkozásukat. Mindenki oktalanságnak tartotta ugyanis [ezt az új alapítást], és azóta beláttam, hogy [akkor] nagyon is igazuk volt. Csakhogy, amikor az Úr azt akarja, hogy ilyen kolostort alapítsak, úgy látszik, mintha képtelen volnék bármit felfogni abból, ami elegendő ok lenne a terv abbahagyására, és az értelmem tehetetlensége [a nehézségek fölfogására] mindaddig tart, amíg az alapítás nincs készen. Akkor azután, amint a későbbiekből ki fog tűnni, egyszerre látom magam előtt az összes nehézséget. (AK III/4)

Nem egyszerű a helyzet, mert nincs hol lakniuk. Ideiglenes szállásuk van jámbor asszonyoknál, de ez kevés a kolostoralapításhoz. Szent Teréz ismeri nővéreit, és tudja, hogy nem mindenki kapott annyi kegyelmet, hogy gyorsan földolgozza a helyzetet: egyelőre teljes csőd az alapítási kísérlet. Szentünk elől elrejti az Úr, hogy egy az egyben lássa a valósággal járó lehetséges következményeket. Utólag éli majd át a szorongást, hogy minek tette ki nővéreit. Valószínű, nem is tudná végigvinni az alapítást félelmekkel és zaklatottsággal terhelten. Az Úr Lelke megragadja őt, és Szent Teréz a hitből élve nem esik kétségbe, hanem keresi-kutatja a megoldást kínáló alkalmakat.

Mikor a szállásunkra érkeztünk, megtudtam, hogy a városban van egy bizonyos domonkos szerzetes, Istennek nagyon buzgó szolgája, aki gyóntatom volt abban az időben, amikor a Szent József kolostorban éltem. Tekintettel arra, hogy az első alapítás leírásánál sokat beszéltem erényeiről, itt nem mondok róla mást, mint hogy Domingo Bañez mester a neve. Nagy tudású és igen okos ember, akinek tanácsát gyakran kikértem. Abban a dologban, amelynek megvalósítására jöttem, ő nem látott annyi nehézséget, mint mások. Ennek oka az volt, hogy minél jobban ismeri valaki az Úristent, annál könnyebbnek tartja az Ő művei létrejöttét. Mivel pedig tudott egyet-mást azon kegyelmekről, amelyekben az Úr részesített engem, és tanúja volt, hogy milyen körülmények között valósult meg a Szent József-kolostor alapítása: tervünket nagyon is kivitelezhetőnek tartotta. Nagy vigasztalásomra szolgált, hogy láthattam őt, és úgy éreztem, hogy ha ő tanácsaival támogat, mindennek sikerülnie kell. Mikor tehát odajött hozzánk, titoktartás terhe alatt bizalmasan közöltem vele, mi történt. Úgy látta, hogy az Ágoston-rendiekkel hamarosan meg lehet majd egyezni. Igen ám, csakhogy nekem még gondolnom is rettenetes volt minden késedelemre, mert nem tudtam mit csináljak azzal a sok nővérrel [aki velem volt]. Így azután nagy izgatottság közepette töltöttük el az egész éjszakát, mert a szállásunkon csakhamar kibeszélték a titkot, úgyhogy mindenki megtudta. (AK III/5)

Szentünknek többször meggyűlik a baja a környezetében élők diszkréciójának hiánya miatt. Ez is hozzátartozik az alapítással járó kellemetlenségekhez. Később megoldódik ugyan a probléma, de neki jó néhány álmatlan éjszakája bánja, amelyet nyilván imában tölt. Az Úr pedig mellette áll, és ellátja őt megfelelő segítőkkel.

Másnap korán reggel megérkezett a rendünkből való perjel, Antal atya, és azt mondta, hogy az a ház, amelynek megvétele ügyében megtörtént a megegyezés, elegendő számunkra, és hogy van benne egy kapualj, amelyben kápolnát lehet berendezni, ha a falakat kárpitokkal díszítik. Ezt az ötletet el is fogadtuk. Nekem legalábbis igen tetszett, mert az volt a legfontosabb számunkra, hogy mihamarabb tető kerüljön a fejünk fölé, tekintve, hogy kolostorunkon kívül voltunk. Továbbá – okulva az első alapítás tapasztalataiból –, attól féltem, hogy újabb nehézségek merülnek majd föl. Azt szerettem volna, hogy megtörténjék a birtokbavétel, mielőtt bárki is értesülne róla, ezért elhatároztuk, hogy haladéktalanul így cselekszünk. Domingo mester szintén a mi nézetünket osztotta. (AK III/6)

Ha már van az épületnek olyan része, ahol bemutatható a szentmise, és ez meg is történik, akkor nyert ügyük van, mert ezzel abban a korban megalapítottnak számít a kolostor. Egy meglévő kolostort pedig már sokkal nehezebb megszüntetni. Tapasztalatból tudja Szent Teréz, hogy az ellenség minden követ megmozgat, hogy egy-egy jó ügy meg ne valósulhasson. Ám abban is biztos, hogy csak annyit tehet, amennyit Isten megenged neki, és ez is a javukat szolgálja. Szent Teréz nem fél, hiszen az Úr ügyét képviseli. Ez azonban nem jelenti azt, hogy könnyen mennének a dolgok, és megmenekülhetne a kemény harcoktól. Ezekben edződik meg ugyanis a keresztény, hogy a türelemből kipróbált erény legyen benne (vö. Róm 5,4).

Nagyasszony napjának előestéjén érkeztünk Medinába, éjjeli tizenkét órakor. Hogy ne okozzunk feltűnést, a Szent Anna-kolostor előtt szálltunk le [a szekérről], és onnét gyalog mentünk a házhoz. Éppen abban az órában hajtották be a bikákat a másnapi viadalra, és igazán nagy irgalma volt az Úrnak, hogy egyikkel sem akadtunk össze. Annyira bele voltunk merülve gondolatainkba, hogy semmi másra sem figyeltünk; az Úr azonban sohasem feledkezik meg azokról, akik neki óhajtanak szolgálni – márpedig nekünk ebben az esetben igazán nem volt más célunk –, és Ő megmentett bennünket a veszedelemtől. (AK III/7)

A spanyol nép tüzes lelkű, szenvedélyes. A népünnepélyhez hozzátartozik a bikaviadal. Nagyboldogasszony napjára is nyilván erre készül a város, Medina del Campó. A középkorban a bikaviadal lovagjátéknak számított, akárcsak a lovagi torna. A bikákat ugyanakkor ilyenkor lehetett adni-venni, és jó vásárt csinálni.

Nem lehet véletlen, hogy Szent Teréz éppen ekkor érkezik oda előkészíteni az alapítást. Egyfelől a legnagyobb Szűzanya-ünnep Mária mennybevétele, másfelől most mindenki el van foglalva, kisebb gondja is nagyobb, hogy néhány szerzetesnővel foglalkozzék. Szentünk azonban mégis elővigyázatos, és nem valódi úti céljuknál szállnak le a szekérről, hanem a kármelita atyák kolostoránál, mintha csak látogatóba érkeznének rendi testvéreikhez. Szomszédok is vannak mindenütt, és fölfigyelhetnek az idegenekre.

A házhoz érve, bementünk az udvarba. Bizony, úgy láttam, hogy a falak igencsak rozoga állapotban vannak; de hogy mennyire düledezők, azt csak másnap reggel vettem észre.  Úgy látszik, az Úristen vakságot bocsátott a jó [Antal] atyára, és azért nem vette észre, hogy ez egyáltalán nem alkalmas hely az Oltáriszentség elhelyezésére! A kapualjban magasan állt a föld: ezt ki kellett belőle hordani. Puszta tető födte, mennyezet nélkül; a falak nem voltak bevakolva. Az éj már előre haladt. Szőnyegek dolgában rosszul álltunk: mindössze néhány lópokrócunk volt – három, ha jól emlékszem –, ez pedig, tekintve a kapualj szélességét, annyi volt, mint a semmi. Nem tudtam, mit tegyek, mert beláttam, hogy az oltárt így nem lehet ott illő módon fölállítani. Az Úr azonban határozottan azt akarta, hogy a dolgot azonnal nyélbe üssük. Annak az úriasszonynak [aki rendelkezésünkre bocsátotta az épületet] a házmesternél sok szőnyege volt letétben, és egy kék damasztból készült ágyfelszerelése; s hozzá, jószívűségében még meg is hagyta neki, hogy bocsásson mindent rendelkezésünkre, amire csak szükségünk lesz. (AK III/8)

Antal atyára is azért bocsátott az Úr vakságot, amiért Szent Terézre: hogy bele merjenek vágni a lehetetlenbe, ami Istennek nem az, hiszen Neki minden lehetséges. Mintha egy szent játékot játszana az Úr a kiválasztott személyekkel: Tedd meg a soron következő lépést, akkor is, ha nem látod előre a sikert; bízz bennem! – Erre a hitre van szüksége Szentünknek is, és minden pillanatban a hitből él. Meglátja a düledező kapualjat, amiből hirtelen kápolnát kell kreálnia – s egyszerre csaknem azt gondolja segítőjéről, Antal atyáról, amit róla gondoltak, hogy elment a józan esze. Mégsem áll meg itt, hanem puhatolózik a házmesternél: vajon a három lópokrócuk mellé lenne-e valami más is a mi Urunk hajlékához? Ha Szentünk legyintett volna egyet, hogy ebből úgysem lesz semmi, akkor füstbe ment terv maradt volna ez az alapítás.

E gazdag fölszerelés láttán szívem mélyéből hálát adtam az Úrnak, és a többiek bizonyára ugyanezt tették. Csak azon akadtunk el, hogy honnét veszünk szögeket, mert bolt természetesen nem volt nyitva abban az éjjeli órában. Nekiláttunk tehát, kikerestük a falakból a régi szögeket, és csakugyan végre-valahára nagy nehezen sikerült eleget összehoznunk. Ekkor azután az egyik részünk szőnyegezett, mi többiek pedig a padlót tisztogattuk, és úgy égett kezünk alatt a munka, hogy mire hajnalodott, fel volt állítva az oltár, a csengettyű is föl volt szerelve az egyik folyosón, s azonnal megtartottuk a szentmisét. Ez magában véve is elég lett volna a birtokbavételhez, csakhogy mi ezt nem tudtuk, és ezért az Oltáriszentséget is elhelyeztük. Az oltárral szemben volt egy ajtó, és mi annak hasadékain keresztül néztük végig a szentmisét. Máshonnét nem lehetett. (AK III/9)

Éjszaka, lopva megtörténik a medina del campó-i kolostor alapítása. „Legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok” – mondja az Úr. Szent Teréz ennek szellemében jár el, amikor nem akarja föligazgatni a kedélyeket, hogy még egy kolostorral több lesz a városban, hanem az éjszaka leple alatt besurranva csöndben megejti az alapítást. Néhány nővér ellátása nem jelenthet nagy gondot a Medinában élőknek, viszont nagy kegyelmi haszonnal jár, hiszen ők imádkoznak az Egyházért és a városért is.

Egészen eddig mindennel nagyon meg voltam elégedve, mert mindig nagy örömet szerez nekem, ha valahol eggyel több templomot láthatok, vagyis eggyel több székhelyét az Oltáriszentségnek. Ez a hangulatom azonban nem tartott sokáig. Amikor ugyanis vége volt a szentmisének, és az egyik ablakból kihajolva végigtekintettem az udvaron, azt kellett látnom, hogy a falak jórészt romokban hevernek szerteszét a földön, s hogy jó hosszú ideig fog tartani, amíg ezen segíteni lehet. Ó, Uram segíts! Hát még mikor azt kellett látnom, hogy Ő Szent Felsége úgyszólván odakint van az utca közepén, méghozzá ebben a mostani időben, mikor annyi a veszedelem a lutheránusok részéről! Igazán egészen elszorult a szívem!  (AK III/10)

A reformáció kezdetén bizony lehetett is félteni az Oltáriszentséget, hiszen bálványimádásnak tekintették a tiszteletét, és küzdöttek ellene. Szent Teréz a munka után szembesül a pőre valósággal: a szentmise által még csak jogilag lett megalapítva a kolostor, de most jön a java! Kemény munkával neki kell látni az építkezésnek. Egyelőre pedig sem elegendő pénze, sem embere nincs hozzá. A falból kibányászott szögekkel föltették ugyan a kápolna kárpitját, de a falak megerősítése, vakolása már nagyobb problémát jelent.

Ráadásul eszembe jutottak mindazok a nehézségek, amelyekre azok figyelmeztettek, akik annyira ellenezték ezt a vállalkozásomat, és világosan beláttam, hogy igazuk volt. Úgy tűnt nekem, hogy lehetetlenség tovább folytatni a dolgot. Amilyen könnyűnek láttam azelőtt, tekintve, hogy Istenért vállaltuk: épp annyira tehetetlennek tüntette föl előttem Őt [Istent] ez a kísértés, és úgy látszott, mintha sohasem kaptam volna Tőle kegyelmet. Mást sem láttam, mint saját hitványságomat és erőtlenségemet. Márpedig, ha ilyen nyomorult lényre kellett támaszkodnom, vajon hogyan is számíthattam volna sikerre? S még ha csupán csak a magam személyéről lett volna szó, azt hiszem könnyebben viseltem volna: de elgondolni, hogy nővéreimnek majd szégyenszemre haza kell menniük azok közé, akik annyit mondogatták, hogy pórul járunk: ez már mégiscsak sok lett volna. Azután meg, ha ez a kezdet így meghiúsult – gondoltam magamban –, akkor az sem valósulhat meg, amit kinyilatkoztatásaim szerint, az Úrnak volt szándékában a jövőben értünk tenni! Ehhez még hirtelenjében hozzájárult az az aggodalom is, vajon nem volt-e mindaz képzelődés, amit a  belső imában láttam és hallottam. Ez pedig nem csekély fájdalmat okozott, sőt nagyon is nagyot. Remegve gondoltam arra ugyanis, hogy nem esem-e esetleg áldozatul ördögi szemfényvesztésnek. Ó, Istenem! Milyen szomorú látvány az olyan lélek, akit Te vergődni hagysz! Az az egy bizonyos, hogy valahányszor eszembe jut ez a szenvedés, és más hasonlók, amelyekben ezen alapítások folyamán volt részem, úgy látom, hogy ezekhez képest számba sem érdemes venni a testi fájdalmakat, pedig azokból ugyancsak nagyok jutottak ki nekem. (AK III/11)

A kísértés okozta szívbéli szorongás az egyik legnagyobb szenvedése Szent Teréznek, nemcsak az alapítások során, hanem egész életében. Amikor benne van a kísértésben, akkor azonnal nem látja, hogy abban van, mert a valós helyzetet állítja lelki szemei elé az ellenség. Ilyenkor újra föl kell élesztenie magában a hitet, hogy mindezt Isten cselekedte általa, és Ő majd megmutatja a kiutat, hiszen sokszor tapasztalta már ezt. A kétely, hogy jól tette-e, amit tett, és hogy nem képzelődött-e a belső imában, amikor az Úr közölte vele, mit kíván tőle – gyötri őt. Ezt még el kell szenvednie az új alapítás megvalósulásáért. Szent Teréz szenvedése része alapításainak.