A KÍSÉRTŐ MESTERKEDÉSEI (Avilai Szent Teréz 17. rész)
Szent Terézben ég a tettvágy, hogy tegyen valamit az Úrért, aki szerette és föláldozta magát érte (Gal 2,20). Olyan sok kegyelmet kap, hogy szeretné viszonozni valamivel. Mivel az ellenség igen csak szorongatja Szent Terézt, hiszen tudja, hogy milyen sokaknak mutat majd utat Istenhez, így Szentünknek van mit fölajánlania. Aki elindul az imádság útján, annak számítania kell az erős ellenszélre, amelyet az ellenség fúj. Tudnia kell azonban, hogy Isten tart a kezében mindent, és csak annyi lehetősége van „a másik oldalnak”, amennyit az Úr megenged neki az ember javára. „Vedd el a kísértést, és senki sem üdvözül” – mondták a szent öregek. A küzdelemben lesz kipróbált az erény. Az ember azt gondolja, hogy türelmes, egészen addig, amíg valaki vagy valami ki nem hozza őt a sodrából. Ilyenkor szembesül önmagával, és azzal, hogy küzdenie kell a benne szunnyadó szenvedélyek ellen. Nem görcsösen, hanem szabad szívvel a szeretetet gyakorolva másokkal és önmagával szemben is. Ha dühbe jönne valami miatt, azonnal Istenhez emeli a szívét, és el kezd hálát adni a kapott javakért; fölindítja magában Isten szeretetét, így Keresztes Szent János szerint a lélek már nem „ott” van, ahol az ellenség tudna vele bármit is kezdeni, hiszen Istenhez menekült. A megpróbáltatásban növekszik a szeretetet.
Szent Teréz testi alakban is látta a kísértőt, aki nyilván azért mutatta meg ilyen formán magát, hogy rémületbe taszítsa őt. Szentünk az ima mellett ajánlja a szenteltvizet. Nem is indul sehová sem e nélkül, és a cellájában (a szerzetesi szobájában) is mindig tart. Hint a szenteltvízből magára és az ellenségre is.
Máskor öt órán át kínzott olyan rettenetes fájdalmakkal, belső és külső nyugtalansággal, hogy azt hittem, már nem bírom tovább. Akik jelen voltak, nagyon megijedtek, s nem tudták, mi tévők legyenek, ahogyan én sem. Az a szokásom, hogy ha fájdalmaim és testi bajaim nagyon elviselhetetlenekké válnak, amennyire tudom, felajánlom őket magamban, kérve az Urat, ha az Ő dicsőségére szolgálnak, adjon nekem Ő Felsége türelmet, s akkor elleszek én így a világ végéig. Minthogy ez alkalommal olyan heves volt a szenvedés, újra meg újra ezzel a felajánlással segítettem magamon, hogy valahogy el tudjam viselni. (31,3)
Ha erős nyugtalanság vesz rajtunk erőt, akkor könnyen lehet, hogy kísértésben vagyunk. Hajlamos az ember ilyenkor pusztán külső okokat keresni, hogy vajon mitől is érzi magát rosszul. Először figyeljen befelé. Ha van is külső ok a magyarázatra, akkor is szükséges belül körülnézni, miért reagál dühvel az adott körülményre. Ha belső nyugtalanság, zavar támad benne, akkor azonnal meneküljön Istenhez. Mária, aki az ősevangéliumban eltiporja az ellenség fejét, sokat segít. Őhozzá is futhat úgy, hogy folyamatosan kimondja a nevét szívében, vagy akár hangosan is, ha egyedül van. Minden egyes sóhajtásra kimondja belül Jézus és Mária nevét. El is képzelheti, amint Mária anyai karjával átöleli. A külső-belső szorongatottságban sokat segít az apostoli dimenzió: ha Isten dicsőségére, vagy valamilyen szándékra fölajánlja azokat. Így ugyanis konkrét célt ad a szenvedésének, és tudja, hogy mások javára fordítja azokat az Úr.
Az Úr akarta, hogy én is megértsem [hogy] a gonosz szellem volt az [aki ezt a szenvedést okozta nekem], mert egy kicsi és nagyon utálatos [sötét alakot] láttam magam mellett, aki dühösen morgott, amiért rajtaveszt ott, ahonnét hasznot remélt. (31,4)
Ha konkrét értelmet ad az imádkozó a kísértésben megélt szenvedésnek (külső-belső nyugtalanságnak), akkor az ellenség éppen Isten malmára hajtja a vizet, hiszen az mind a szenvedőnek, mind másoknak, akikért fölajánlja, a lelki javára lesz. Ezért a rossz rajtaveszt ott, ahonnét saját céljai elérésében hasznot remélt, abban, hogy megrémissze és kétségbeesésbe taszítsa a lelket.
Sokszor tapasztaltam, hogy nincs más, amitől menekülnének [mint a szenteltvíz], hogy vissza sem térnek. A kereszttől is menekülnek, de utána visszatérnek. Nagy erejének kell lennie a szenteltvíznek: az én lelkem számára különös és nagyon nyilvánvaló vigaszt jelent, ha magamra hintem. Rendszerint egyfajta megújulást érzek (…), mintha egy belső öröm járná át az egész lelkemet. Ez nem beképzelés, sem olyasmi, ami csak egyszer történt volna velem, hanem nagyon sokszor, és gondosan megfigyeltem. Mondjuk, mintha valaki nagy hőségtől és szomjúságtól szenvedne, meginna egy csupor hideg vizet, s teljesen átérezné a felfrissülést. Sokszor gondolok arra, hogy milyen nagy dolog mindaz, amit az Egyház elrendelt, és nagy örömömre szolgál látni, milyen nagy erejük van ezeknek a szavaknak, amelyet így átadnak a víznek… (30,5)
Jó, ha van otthon szenteltvíz. Kérhetünk a plébániáról, vagy vihetünk egy flakon vizet, és megszenteltethetjük a pappal. (Lehet bele sót is tenni.) Az Egyház szentelményeivel kívánatos élni, mert nagy jó származik belőlük; ha nem a babonaság szellemével, hanem élő hittel teszi valaki.
Máskor a kóruson voltam, s hirtelen nagy elmélyülést bocsátott rám [Isten]. Elmentem onnan, hogy fel ne figyeljenek rám [a nővérek], de csakhamar mindannyian nagy ütések zaját hallották arról [a helyről], ahol voltam, míg én úgy hallottam, mintha ellenem terveznének valamit a közelemben, noha csak a durva beszédet értettem, de annyira el voltam merülve az imádságban, hogy fel sem fogtam, meg sem ijedtem. Szinte minden alkalommal olyankor történt ez, amikor az Úr megadta a kegyelmet, hogy jó tanáccsal legyek valamely lélek hasznára. (31,7)
Ezért harcol ádázabbul az ellenség az imádkozó ember ellen, mert aki Isten közelében marad az ima által, azt az Úr föl tudja használni és föl is használja mások lelki javára. (A „felhasználást” együttműködésként kell érteni, mert élő eszközei vagyunk.) Lehet, hogy mi nem látjuk és nem halljuk az ellenséget, mint Szent Teréz, viszont működésének hatásait mindenképpen tapasztaljuk. A támadás jöhet belülről éppen úgy, mint kívülről. Például belső sötétség formájában, amikor értelmetlennek tűnik minden jó, amit addig tettünk az Úr kegyelméből. Vagy egyáltalán nem is látjuk azokat a javakat, mintha nem léteznének. Belső zavar, nyugtalanság is erőt vehet rajtunk, vagy éppen rendkívül feszültek leszünk megmagyarázhatatlan módon, hiszen látszólag semmi okunk sincs rá. Valaki nekünk is eshet hirtelen, egészen váratlanul, és lehord a sárga földig. Látszólag szintén ok nélkül. Ezek mind lehetnek az ellenség működésének hatásai. Ellenszere csak az ima, ahogy Szent Teréz tette.
Eljött hozzám valaki [egy pap], aki két és fél éve halálos bűnben élt, mégpedig az egyik legutálatosabban, amit csak hallottam, s mind ez idő alatt sem meg nem gyónta, sem meg nem javult, hanem még misét is mondott. S noha más bűneit meggyónta, erről azt mondta: hogyan is gyónhatott volna meg egy ilyen rút dolgot. Nagyon vágyott rá, hogy megszabaduljon tőle, de nem tudta rászánni magát. Nagyon megsajnáltam őt, és nagy fájdalmat éreztem, amiért ilyen módon bántja meg Istent. Megígértem neki, hogy nagyon kérem Istent, gyógyítsa meg és segítsen neki, s megkérek másokat, nálam jobbakat is, hogy ugyanígy tegyenek. Írtam egy bizonyos személynek, akiről azt mondta, hogy továbbadhatom neki a leveleket. És mindjárt az elsőre meggyónt… Írt nekem, hogy már annyira megjavult, hogy már napok óta nem esett vissza a bűnbe, de olyan nagy a kísértés gyötrelme, hogy egészen pokoli kínokat szenved, s hogy ajánljam őt Isten irgalmába. (31,7)
Könyörögtem Ő Felségéhez, hogy csillapodjanak ezek a szenvedései és kísértései, s hogy a gonosz szellemek inkább jöjjenek és engem gyötörjenek úgy, hogy közben ne bántsam meg semmivel az Urat. Így is történt, mert egy hónapon át igen nagy szenvedéseket álltam ki… (31,8)
A valódi szemlélődés, az Istennel való egyesülés egyik nagy gyümölcse: az áldozatvállalás mások üdvösségéért. Olyan áldozatvállalás, amely akár fájhat is annak, aki vállalja. Itt már nem a vér szerinti kötelék erőssége számít, hogy mennyire áll közel valaki hozzá, hanem mindenki fontossá válik, akár közeli, akár távoli, akár olyan, akivel sohasem találkozott személyesen, csupán hallott róla. Mindez azért, mert emészti a buzgalom az Úrért, a Seregek Istenéért! (vö. 1Kir 19,10)
Végül az Úr megengedte, hogy elhagyják őt [a kísértés gyötrelmei]… Lelke megerősödött és teljesen megszabadult, úgyhogy nem győzött hálát adni az Úrnak… Azt mondta, hogy nagy szorongatásában a leveleimet olvasta, s olyankor elhagyta a kísértés, és nagyon megdöbbent azon, mit álltam ki én, és miként szabadult meg ő. Ezen én is csodálkoztam, de még sok éven át szívesen szenvedtem volna, csak hogy ez a lélek megszabaduljon. Áldja minden az Urat, mert nagyon sokat ér azok imádsága, akik az Úrnak szolgálnak… (31,8)
Az Úr időnként úgy segít másoknak, hogy belehelyezi problémáikat a mi életünkbe. Küzdünk egy-egy kísértéssel, és közben nem is tudjuk, hogy hány embernek segít Isten a mi küzdelmünkkel úgy, hogy engedi őket hordoznunk szenvedéseinkben. Ezért bármi is történjék, és bármennyire is úgy tűnik, hogy értelmetlenül szenvedünk, ez a fohász segíthet: „Uram, valakinek most szüksége van rá! Adj erőt!”
Ugyanebben az időben egy éjszaka már azt is hittem, hogy megfojtanak. Amikor szenteltvizet hintettem rájuk, láttam, hogy nagy tömegben tűnnek el, mint akik a mélybe zuhannak. Olyan sokszor kínoztak meg engem ezek az átkozottak [a gonosz szellemek], de oly kevéssé félek tőlük, mert látom, semmit nem tehetnek, ha az Úr nem ad rá engedély… (31,9)
Az Úr pedig csak akkor ad rá nekik engedélyt, ha a mi üdvösségünket szolgálja, még akkor is, ha időnként elbukunk. A bűnbánatban új szívet kapunk, és újra kezdjük a küzdelmet önmagunkkal és a kísértővel. A végén pedig megerősödünk a harcokban, és kipróbált katonái leszünk az Úrnak.
Amit mondtam, szolgáljon Isten minden hűséges szolgájának útmutatásul arra, hogy keveset törődjön az ijesztgetéssel, amelyekkel ezek [a gonosz szellemek] akarják megrémíteni. Tudják meg, hogy minden alkalommal, amikor az ember ügyet sem vet rájuk, csökken az erejük, és a lélek egyre inkább ura lesz önmagának. S minden ilyen eset nagy hasznunkra van. (31,10)
Ügyet sem vet rájuk, vagyis Isten áll a lelki élet középpontjában, nem az ellenség. Ha félelmet kelt az imádkozóban, azonnal kezdje el dicsőíteni az Urat: „Szent, szent, szent az Isten! Ki olyan, mint a mi Istenünk? Dicsősége betölti az eget és a földet…” Erejüket veszítik, mert az ima olyan, mint az olaj a birkózó testén, kisiklik az ellenség karmai közül.
…egyszer halottak napja estéjén (…) Éppen elvégeztem a nocturnumot [a virrasztó zsolozsmát] a kápolnában, és az officiumunkat befejező néhány nagyon szép imát imádkoztam, amikor hirtelen ráült [az ördög] a könyvre, hogy ne tudjam befejezni. Én keresztet vetettem, s eltűnt. Amikor azonban ismét hozzá akartam kezdeni, visszatért. Azt hiszem, háromszor kezdtem bele, de nem tudtam addig végezni vele, míg szenteltvizet nem hintettem rá. Láttam, hogy abban a pillanatban kiszabadul néhány lélek a tisztítótűzből, akiknek valószínűleg már csak kevés volt hátra, s azt gondoltam, bizonyára ezt akarta megakadályozni.
Ritkán láttam érzékelhető alakban megjelenni [az ördögöt], inkább minden alak nélkül… (31,10)
Úgy is hívja az ellenséget Szent Teréz, hogy nesztelen reszelő. Olyan alattomban dolgozik, hogy gyakran már csak akkor lehet észrevenni, amikor nagy károkat okozott. Ránk is „ráül”, amikor nehezünkre esik imádkozni vagy a jót tenni – csak éppen mi nem látjuk. Az is lehet, hogy a rosszra hajló természetünkből jön a lustaság, de könnyen előfordulhat, hogy „a másik oldal” is rásegít erre. Minél inkább nehezünkre esik a jót megtenni, annál inkább gyorsan és azonnal tegyük meg, mert így húzzuk ki a gonosz méregfogát.
…olyan jól megértettem, milyen kevés hatalmuk van, ha nem állok szemben Istennel, hogy szinte egyáltalán nem félek tőlük. Mert semmit sem ér az erejük, hacsak egy lélek gyáva módon nem hajt térdet előttük, mert olyankor aztán kimutatják hatalmukat. Néha az említett kísértésekben úgy éreztem, mintha elmúlt éveim minden hiúsága és gyengesége újra feléledne bennem, úgyhogy muszáj volt Istennek ajánlanom magamat. (…) Azt hittem (…), hogy aki ennyi kegyelmet kapott az Úrtól, abban rossz gondolatoknak még csak önkéntelenül sem szabadna felmerülniük. (31,11)
Csakhogy a gondolatok sokszor nem tőlünk származnak, hanem attól, aki a konkolyt hinti. Nehéz egyértelműen megkülönböztetni, hogy egy-egy gondolat honnan jön. A fölmerülő gondolat mindenesetre egyáltalán nem bűn, még a rossz gondolat sem. Az a kérdés, mit kezd az ember ezekkel a gondolatokkal. Ha például haragos gondolat támad a szívben, el lehet kezdeni imádkozni azért, aki ellen támadna. Ezzel máris rajtaveszt az ellenség azon, amin nyerni remélt, mert a visszájára fordul minden; az imával ugyanis az is jól jár, aki imádkozik és az is, akiért imádkozik. Ne azonosítsa magát az imádkozó a saját fölmerülő gondolataival, hanem vegyen tőlük távolságot és engedje át Krisztus szűrőjén. Ez igaz a jónak tűnő gondolatokra is. Nem azonnal hinni egy gondolatnak, akkor sem, ha jónak látszik.
*
Szent Teréznek nagyon nehezére esik, hogy mások is megtudják, milyen kegyelmekben részesül. Valósággal retteg ettől, és sokat szenved miatta.
Egyszer, amikor éppen nagyon el voltam keseredve emiatt, az Úr megkérdezte tőlem, mitől félek, hiszen ennek csak két következménye lehet: hogy engem megszólnak, vagy hogy Őt dicsőítik. Azt akarta mondani ezzel, hogy akik elhiszik ezeket a kegyelmeket, áldani fogják Őt, akik pedig nem, azok ártatlanul fognak elítélni engem. Mindkettő nagy nyereség számomra, úgyhogy ne keseredjek el. Nagyon megnyugtatott ez, s most is mindig megvigasztal, amikor visszaemlékszem rá. (31,13)
Ez a kísértés – mert később kiderül számára is, hogy az – odáig viszi, hogy majdnem átlép egy másik kolostorba, ahol nem ismerik őt. Gyóntatója azonban nem engedi meg, hanem fölvilágosítja, hogy már megint a hamis alázattal lett megkísértve. Olyan formán is, hogy az emberek dicséretétől fél.
Ezek a félelmek [hogy mit fognak szólni mások, ha kiderülnek a kegyelmek, amelyeket az Úr adott] nagyon csökkentették bennem a szellemi szabadságot, hogy aztán megértettem, nem jó alázat ez, ha ennyire nyugtalanít. S az Úr megértette velem azt az igazságot, hogyha eltökélten és szilárdan hiszem, hogy semmilyen jó dolog nem tőlem, hanem Istentől jön, akkor, ahogy nem esik nehezemre, ha másokat dicsérnek, hanem inkább örülök neki és vigasztalásomra szolgál azt látni, hogy megmutatkozik bennük Isten, úgy nem szabad nehezemre essék az sem, ha az én dolgaimban is megmutatkozik. (31,14)
Egyértelmű, hogy minden jó Istentől származik. S ha ez kitűnik bárkiben is, adjon hálát érte és dicsérje Istent! „Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van” (Mt 5,15). Lehet olyan is, hogy valaki a sok szabadkozással csak még jobban kikényszeríti magának a dicséretet, ami sokkal inkább kárára van, mint hasznára. Alázatosnak látszani nem jó. Az igazi alázat csöndben minden dicséretet Istenre vonatkoztat.
*
Hamis alázatból azt sem tudja elviselni Teréz, hogy ha valaki jót gondol róla. Megtalálja a módját, hogy az illető tudomására hozza, milyen tökéletlen is ő, akiről jót feltételez. Azután rájön, hogy ez is kísértés.
Mindezeket a félelmecskéket és fájdalmakat és hamis alázatosságot ma már nagy tökéletlenségnek és az önmegtagadás hiányának látom, mert ha egyszer egy lélek az Ő kezére bízta magát, akkor mindegy kell legyen neki, jót vagy rosszat mondanak-e róla, hiszen jó tudja (…), hogy semmije sincs önmagától. Bízzon abban, Akitől ezeket kapta, s Aki tudja, miért teszi ezeket [kegyelmeket] nyilvánossá, és készüljön fel az üldöztetésre, mert erre biztosan számíthat a mai időkben (…), mert ezer szem van egy ilyen lélekre, míg ezer másfajta lélekre egyetlenegy sem. (31,16)
Van egy mondás: Csak az nem követ el hibát, aki nem csinál semmit. Aki valami jóba kezd, számíthat az üldözésekre. Így van ez ma is. S mivel emberek vagyunk, természetes, hogy hibázunk. Ezt pedig az ellenség ki is használja. Kiteregeti a hibát, és ezzel próbálja a jót ellenkezőjére fordítani. Ám az ettől való félelem miatt hagyni, hogy elvesszen a kapott jó, botorság lenne. Nem kell gyávaságból a földbe ásni a talentumot, hanem kockáztatni kell a jóért. Kockáztatni, ha mást nem, akkor a jó hírünket a világ szemében, s ez – tudjuk Szent Teréztől – csak a lelki javunkra válik. A jó az Istené, a hiba az enyém, de a jó megteszi a maga hatását a hiba ellenére is.