A KÉPESSÉGEK ÁLMA (Avilai Szent Teréz 7. rész)
Szent Teréz útmutatást ad nekünk arra, hogyan haladhatunk biztonságosan a belső ima útján. Ha valaki rendszeresen időt szán az Istennel való bensőséges kapcsolatra, akkor találkozni fog mindazzal, amiről Szent Teréz műveiben ír. Először nem találjuk helyünket az ima idején, szétszórnak bennünket képességein: az emlékezet, az értelem és az akarat. Csak nagy nehézséggel tudunk megmaradni Isten jelenlétében, vagy egy lelki könyv, vagy egy szentkép, ikon segítségével. Azután eljön az idő, amikor elkezdünk gondolkodni például arról az igazságról, amit a Szentírásban, vagy egy lelki könyvben olvastunk, és megragadott minket. Vagy bele tudunk helyezkedni egy-egy evangéliumi történetbe. Ez az elmélkedés, és az értelem munkája sokat segít abban, hogy összeszedjük képességeinket, és Isten jelenlétében tudjunk maradni. Majd megint egy idő után úgy érezzük, hogy már nem megy az elmélkedés, nem jönnek a gondolatok, hanem lelassulunk, és egyfajta külső-belső nyugalomba kerülünk. Az értelem kutatja, mi történik, de nem éri fel, az akarat ugyanakkor Istennél pihen. Ekkor nem kell foglalkoznunk az értelem vándorlásával, hagyni kell, tegyen, amit akar, különben az akarat is kizökken a belső nyugalomból. Előfordul, hogy az értelem is megnyugszik, és így egészen megpihenhetünk az Úrban. A nyugalom imája a szemlélődés kezdete, amelyben Isten oly módon közli magát velünk, amely már meghaladja a szavak szintjét.
(Ilyenkor) az értelem arra törekszik, hogy körülményes köszönetet mondjon; de az akarat a nyugalommal és azzal, hogy a vámos módjára még a szemét sem meri fölemelni, sokkal több kegyelmet szerez, mint amennyit az értelem a retorika forgatásával bármilyen módon is tudna szerezni. (Ö 15,9)
Szent Teréz figyelmeztet, hogy erőszakkal nem szabad elhagynunk az elmélkedést azért, hogy siettessük a lelki folyamatokat. Ha ezt a fajta belső nyugalmat mi magunk akarnánk előidézni, nagy szárazságot tapasztalnánk utána. Ezért amikor leülünk imádkozni, és Isten jelenlétébe helyezkedünk, nem szabad vágynunk a belső örömök, élvezetek után, hanem tisztán és egyszerűen Isten jelenlétébe kell helyezkednünk, szerető szívvel Őreá gondolnunk, baráti beszélgetésbe kezdve Ővele. Tudatosítsuk, hogy a szemlélődésben mi nem egy személytelen energiába olvadunk bele,
hanem a személyes Istennel találkozunk, egyesülünk, aki Atya, Fiú és Szentlélek. A nyugalom imájában is jó, ha néhány szót szólunk Istenhez, például szeretetteljesen kimondjuk a szívünkben: „Atyám”, vagy „Jézus”, vagy „Szentlélek”, de lehet csak annyit mondanunk szeretetteljesen: „Te”. Tehát a nyugalom imájában, a szemlélődés kezdetén is megszólítjuk Istent, mondunk néhány szót, ha akarunk vagy tudunk, de soha ne tegyünk erőszakot önmagunkon sem az elmélkedés erőltetésével, sem az elmélkedés elhagyásának vágyában. Amit éppen tudunk tenni, azt tegyük, a többit bízzuk Istenre! Ő vezet, bízzuk rá az irányítást!
A valódi szellemi öröm hatása, hogy őszintén el kezdünk vágyódni Isten után és megszilárdulunk az igazságban, vagyis növekszün
k az alázatban. Szentünk figyelmeztet, hogy nem szabad kíváncsiskodnunk a természetfölötti dolgok után, és magát a szellemi örömöt sem szabad kívánnunk, hanem legyünk a kereszt barátai! A belső ima célja nem az, hogy minél több szellemi örömöt élvezzünk, hanem hogy Istennel legyünk úgy, ahogy Ő akarja.
…nagy vállalkozás a léleknek az imádságba fogni, elkezdve lemondani az élvezetek minden fajtájáról, és elhatározni, hogy csa
kis Krisztus keresztjét kívánjuk segíteni hordozni, mint a jó lovagok, akik zsold nélkül akarják szolgálni királyukat, minthogy annyira le vannak kötelezve neki. Függesszük szemünket az igazi és örök Királyságra, amelyet megnyerni igyekszünk. (15,11)
Az ellenség, Isten majma, ahogy a régiek nevezték, előfordul, hogy megpróbálja utánozni az érzékek szintjén a szellemi örömöt, amit az imában kapunk. Ha valaki ezért az örömért ül le imádkozni, könnyen a hálójába kerül. Viszont ha ez az öröm elmúlik, nagy szárazságot hagy maga után és belénk költözik a gőg, például elkezdjük magunkat jobbnak tartani másoknál, és menekülünk az áldozatvállalástól, hanyagoljuk a felebaráti szeretet gyakorlását. Csak ennek a jól eső érzésnek megszerzésével vagyunk elfoglalva, és az egónk kerül a középpontba. Ahogy van testi örömhajhászás, úgy van szellemi örömhajhászás is. Egyik sem jó, mert az önző én áll a középpontban, és nem a szeretet, amely önzetlen, amely nem azért ad, hogy kapjon. Szent Teréz azt tanácsolja, hogy ne keressük a szellemi örömöt, de hálával fogadjuk, ha Isten adja.
…nagyon jó alap ahhoz, hogy megszabaduljunk a gonosz szellem ravaszságától és a tőle kapott örömöktől, ha kezdettől fogva elszántan követjük a kereszt útját, és nem kívánjuk (ezeket az örömöket), hiszen maga az Úr mutatta meg a tökéletességnek ezt az útját, mondván: „Vedd fel keresztedet és kövess engem!” Ő a mi mintaképünk; nem kell félnie annak, aki csak azért, hogy örömöt szerezzen Neki, követi tanácsait. Az előrehaladásból, amelyet magukban látnak, megértik majd, hogy nem a gonosz szellem (működik bennük), mert még ha visszaesnek is, marad egy jele, hogy az Úr volt ott, mint amilyen az, hogy gyorsan fölkelnek… (15,13)
Természetes a belső úton, hogy gyakran úgy érezzük, egy helyben toporgunk, vagy hogy visszaestünk. Fontos tapasztalat ezen a belső úton, hogy nem az történik, amit mi akarunk, tehát nem mi idézzük elő ezeket a belső kegyelmeket különféle technikákkal, hanem kapjuk. Éppen ezért Szent Teréz nem technikát ajánl az imához, hanem teljes ráhagyatkozást Istenre, a kereszt átölelését, vagyis a nehézségek békével való elviselését Isten iránti szeretetből, és a megfeszített-föltámadt Jézus Krisztusra való szüntelen odafigyelést, akit követni akarunk, és aki által találkozni szeretnénk az egy igaz élő Istennel, aki Atya, Fiú, Szentlélek.
Isten működésének az ember lelkében ismérvei vannak. Az egyik, hogy vágyódik Isten tetszésére lenni, szeretne jó lenni, szeretné tenni a jót, még akkor is, ha nem mindig sikerül neki. Ha pedig elesik, gyorsan fölkel a kegyelem segítségével.
Amikor Isten szellemétől ered (a belső öröm), olyankor nem kell törekedni arra, hogy alázatosságot és megrendültséget keltsen bennünk (ez az öröm), mert maga az Úr adja meg azt, nagyon különböző módon attól, amit mi érnénk el kicsinyes megfontolásainkkal, amelyek semmik az igazi alázathoz képest (amit Isten önt belénk). (…) Az Úr nagy vágyat ad rá, hogy (a lélek) előrehaladjon az imádságban, és ne hagyja abba semmilyen adódó nehézség miatt sem. Mindenre készen áll; biztonságot ad alázattal és az üdvössége miatti félelemmel együtt; azonnal elűzi a lélek szolgai félelmét (…). A lélek látja, hogy nagy istenszeretet kezd ébredni benne a saját érdeke nélkül; vágyódik a magány pillanataira, (hogy Istennel lehessen). (…) jobban visszatéríti Istenhez a kapott kegyelem emléke, semmint ha maga elé állítaná a pokol minden gyötrelmét… (15,14)
Most már tehát nem a pokoltól való félelem miatt tesszük a jót és keressük az Istennel való találkozást, hanem önzetlen szeretetből, hiszen ízelítőt kaptunk a mennyei örömből, amely Isten közelségéből fakad.
Szent Teréz Önéletrajzában továbbvezeti hasonlatát, miszerint a lelkünk egy kert és mi vagyunk a kertészek, akik azt megmunkáljuk, hogy termést hozzon. Beszélt korábban az elmélkedésről, amikor Istenről gondolkodunk, és fáradsággal hozzuk a kútról a vizet, vagyis fáradozunk azért, hogy Isten jelenlétében maradjunk, és egy kis áhítat ébredjen bennünk. Azután, amikor az Úr jónak látja, elcsöndesíti képességeinket: az emlékezetet, értelmet, akaratot, és elkezdi velünk közölni magát anélkül, hogy a sok gondolkodással fáradságunkba kerülne. Ezt nevezi Szentünk második víznek. A harmadik víznek pedig a képességek álmát hívja, amikor már mintegy helyettünk dolgozik az Úr, átvállalva a kertész munkáját.
Ekkor a képességek, vagyis az emlékezet, értelem, akarat, nem vesznek el teljesen, de nem is értik, hogyan működnek. A megelégedettség, a gyöngédség és az öröm összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a nyugalom imájában. (…) Azt hiszem, nem más történik ilyenkor, mint hogy szinte teljesen meghalunk a világ minden dolgának, és Istent élvezzük. (…) a lélek (…) maga sem tudja, hogy beszél-e vagy hallgat, nevet-e vagy sír. Dicsőséges ostobaság ez, mennyei őrültség, amelyben nyilvánvalóvá válik az igazi bölcsesség, s a lélek élvezetének igen gyönyörűséges módja ez. (16,1)
Szent Teréz most már egyértelműen a szemlélődésről beszél, amelyben élvezzük Istent anélkül, hogy bármit is tennénk, azon kívül, hogy tiszta szívvel nyitottak vagyunk kegyelmének befogadására. Szüntelenül azon vagyunk, hogy szolgáljuk Őt embertársainkban, és hogy ne bántsuk meg Őt, vagyis tartózkodunk minden bűntől. Hiszen ha szeretünk valakit itt a földön, igyekszünk kedvében járni, és vigyázunk, hogy ne tegyünk olyat, ami fájdalmat okozna neki. Aki elkezdi a szívében megismerni Istent, aki szeretetében ízlelteti meg magát velünk, az mindig Ővele akar lenni ebben a szeretetben, és keresi, hogyan járjon az Úr kedvében. Igazi szerelem ez Isten és a lélek között, függetlenül attól, hogy az illető milyen életállapotban él. Ha házas, akkor is, a lélek, ha megízleli Istent, szerelemmel vonzódik hozzá, mert Teremtője vonzza őt magához, ahogy az Énekek énekében olvassuk: „keneteid illata után futunk”. Futunk az után, aki már réges-régen magához ragadott minket irgalmas szeretetében.
A képességek, vagyis az emlékezet, értelem, akarat, ilyenkor csak azt tudják tenni, hogy teljesen Istennel foglalkoznak. (…) Sok szó hangzik el itt Isten dicséretére, de összefüggéstelenül (…); a lélek szeretné hangosan dicsérni, és nem fér ilyenkor magába; gyönyörűséges nyugtalanság ez. (16,2)
…úgy van ez, ahogy az evangélium mondja (az asszonyról, aki megtalálta elveszett drachmáját), hogy szeretné összehívni és hívja is a szomszédasszonyokat. Szeretné a lélek, ha (…) mindenki dicsérné Istent, (…) és részt vennének örömében, nem fér el benne ennyi gyönyörűség. (…) Úgy gondolom, ezt érezhette a királyi próféta, Dávid csodálatos szelleme is, amikor táncolt és hárfával énekelte Isten dicséretét. (16,2.3)
Ennek a kegyelemnek jóvoltából heves vágy ébred bennünk Isten után, és hogy az Úr dicsőségén munkálkodjunk, hogy mindenkinek elmondhassuk: ne tartsa magát távol ilyen nagy jótól, mint amilyen Isten szeretete. Szent nyugtalanság ez, amely az apostoli lelkületet táplálja. Valódi szemlélődés nem létezik apostoli dimenzió nélkül, vagyis anélkül, hogy ne égjen bennünk a vágy az emberek üdvösségéért. Ellenállhatatlanul kezdünk ugyanakkor vágyódni arra, hogy ott legyünk, ahol Isten van, a mennyei boldogságban. Ez a vágy – paradox módon – jóleső fájdalommal tölt el.
…az Úr azt akarja, hogy már ebben a földi száműzetésben élvezze Őt a lélek. (…)
Add meg most, Királyom, könyörgök Hozzád, (…) hogy mindazok, akikkel érintkezem, vagy legyenek szerelmed bolondjai, vagy engedd, hogy többé ne érintkezzek senkivel, vagy rendeld úgy, Uram, hogy ne törődjek többé a világ dolgaival, vagy végy belőlük magadhoz! (16,4)
Ó, igazi Uram és dicsőségem, milyen könnyű és milyen súlyos keresztet készítesz azok számára, akik eljutnak erre az állapotra! Könnyűt, mert édes; és súlyosat, mert van úgy, hogy semmilyen türelem nem képes elviselni, és mégsem akarna soha szabadulni tőle… Semmire sem becsüli saját pihenését, ha egy kis szolgálatot tehet Neked…
Legyünk bolondok annak szerelméért, akit miattunk annak neveztek. (16,5)
Ennek a kegyelemnek egyik nagy gyümölcse: az áldozatvállalás. Most már nem a saját kényelmem az első, hogy nekem jó legyen, hanem Isten ügyéért szívesen vállalok minden áldozatot, lemondva saját érdekeimről.
Szent Teréz Önéletrajzában gyakran megszólítja akkori gyóntatóját, Garcia de Toledo domonkos atyát, aki sokkal fiatalabb nála. Lelki fia Teréznek, és mint gyóntatója, lelki atyja is. Szent Teréz kedvet szeretne ébreszteni benne, hogy elszántan járjon ezen a belső úton, ahol nem kell sokat gondolkodni, hanem nagyon kell szeretni. Van úgy, hogy Szentünk remek humorral fűszerezi mondanivalóját azért, hogy ne legyen túl éles a megfogalmazása, és végül úgy kerekíti ki a mondatot, hogy a fiatal atya érezze magát nyeregben.
Nos, Kegyelmed azt mondja, hogy szeret engem, és felkészül arra, hogy Isten megadja Önnek is ezt a kegyelmet; azt szeretném, ha bebizonyítaná ezt; mert nagyon keveset ismerek, akinek ne lenne túl sok esze ahhoz, hogy ezt meg is valósítsa. Lehetséges, hogy nekem több (eszem) van, mint mindenki másnak; de ne értsen velem egyet Kegyelmed, atyám – mert az is, nemcsak fiam, hiszen gyóntatóm, akire rábíztam a lelkemet –: józanítson ki az igazsággal, hiszen nagyon kevesen élnek ezekkel az igazságokkal. (16,6)
A túl sok észt arra érti Teréz, hogy gyakran túl sokat mérlegeljük, mit fognak szólni ahhoz, ha ezt vagy azt a jót megtesszük, vagy ha gyakran elvonulunk imádkozni. Könnyen lehet ugyanis, hogy éppen az ún. vallásos környezetünk pellengérez ki, hogy például mit szenteskedünk, és hogy nincs más dolgunk, mint félrevonulni és a többi. Ez lehet az érem egyik oldala. A másik oldala, pedig hogy az ember nem látja önmagát kívülről, hanem szüksége van a környezete visszajelzésére. Persze első reakciónkban általában tiltakozunk és mentegetjük magunkat, hiszen mi nem úgy látjuk, ahogy szembesítenek mások önmagunkkal. Mégis fontosak ezek a visszajelzések, még akkor is, ha nem értünk velük egészen egyet, de legalább látjuk, másoknak milyen üzenet megy át tőlünk. A felnőtt, érett viselkedés nem a tiltakozás és a sértődés, hanem az elgondolkodás: „Így látnak engem? Ez érdekes.” S megpróbálok a mélyére látni, vajon miért? Miért megy át ilyen üzenet tőlem a másikhoz? Szent Teréz nagy hangsúlyt helyez a helyes önismeretre.
…igyekezzünk néha (titokban) összegyűlni és kijózanítani egymást, és elmondani, miben tudnánk javítani magunkat, és jobban kedvére lenni Istennek; mert nincs, aki olyan jól ismerné önmagát, ahogy azok ismernek, akik minket néznek, ha ez szeretettel és segítő szándékkal történik. Azt mondom, „titokban”, mert nem szokás ma már így beszélni. Még a prédikátorok is úgy igazítják beszédeiket, hogy senkit meg ne bántsanak. Jó a szándékuk, és jó a cselekedetük is; de így csak kevesen fognak jó útra térni. Hiszen miért nincsenek sokan, akik a szentbeszédek hatására elhagyják a nyilvános bűnöket? Tudja, mit gondolok? Azért, mert akik prédikálnak nekik, azoknak túl sok eszük van. Nem fordítja ki a prédikátorokat önmagukból Isten szeretetének nagy tüze, mint az apostolokat, és ezért beszédjük lángja sem melegít. (…) Tudja, Kegyelmed, mire kell nagyon törekedni? Hogy (…) kevésre becsüljük a megtiszteltetést. Mert amikor arról volt szó, hogy (az apostolok) kimondjanak egy igazságot és Isten dicsőségére kiálljanak mellette, ők nem törődtek vele, hogy mindent elveszítenek vagy megnyernek-e. Hiszen aki mindent kész kockára tenni Istenért, az ugyanúgy fogadja az egyiket, mint a másikat. Nem azt mondom, hogy én ilyen vagyok, de ilyen szeretnék lenni. (16,7)
Nos, ízelítőt kaptunk abból, hogyan prédikál Szent Teréz az általa ismert és nem ismert prédikátoroknak. A kulcs számára az Isten szeretete. Akkor van hatása mind a beszédünknek, mind a cselekedetünknek, ha el tudjuk veszíteni eszünket az Isten szeretetétől. Vagyis ha nem azt tekintjük, nem azt fontolgatjuk, mit gondolnak majd rólunk, ha néven nevezünk egy súlyos problémát; nem a megbecsültség és a köztiszteletben állás irányít bennünket, hanem Isten igazsága. Ha pedig van egy-két jó barátunk, aki időnként kijózanít minket, vagyis szembesít önmagunkkal, adjunk hálát érte. Szentünknek fontos, hogy ne vizsla szemmel nézegessük egymást, mit tett rosszul a másik, hanem ha meglátunk egy hibát embertársunkban, akkor szeretettel és segítő szándékkal forduljunk hozzá, ne úgy tegyünk, mint a keselyű, amelyik lecsap a zsákmányra.
Figyelemre méltó Szent Teréz határozottsága, ugyanakkor tekintélytisztelete. Engedelmességből kezdi el megírni Önéletrajzát, és készséggel aláveti gyóntatójának minden egyes betűjét, tehát az bármit kihúzhat belőle.
Így fejezi be az iménti kényes mondandóját, amelyet gyóntatójának szánt:
Tépje szét Kegyelmed mindezt, amit mondtam, ha úgy tartja jónak, és tekintse személyes levélnek, és bocsásson meg, hogy ilyen merész voltam. (16,9)
Ráérzünk-e Szent Teréz kemény határozottságára és finom intelligenciájára? Megmondja, amit gondol, de vigyáz arra, hogy az Egyházban fölötte álló tekintély tisztelete egy kicsit se sérüljön. Nem kell ajtóstul rontani a házba, hogy észrevegyék: bejöttünk.
Tanuljuk el Szent Teréztől, hogyan lehet humorral tompítani az igazság élét!