A FELELŐS ENGEDELMESSÉGRŐL ÉS A KÁLVÁRIA KEZDETE PASTRÁNÁBAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 16. rész)

Hanganyag

Szent Teréz elbeszél néhány történetet a toledói Szent József kolostorban élő nővérekről. A II. vatikáni zsinat előtt a szerzetesektől majdnemhogy vak engedelmességet vártak el: elhangzott az elöljáró részéről a parancs, és az alárendelt személynek gondolkodás nélkül teljesítenie kellett. A toledói Kármelben hasonló tapasztalatról számol be Szent Teréz is.

Buzgón gyakorolták e kolostor nővérei az önmegtagadást és az engedelmességet. Olyannyira, hogy amikor ott voltam, a perjelnőnek vigyáznia kellett minden egyes szavára; mert ha meggondolatlanul talált parancsolni valamit, ők azonnal teljesítették. Egyszer egy vízmedencét nézegettek a kertben, és a perjelnő e szavakkal fordult az egyik ott álló nővérhez: „De hát mi volna akkor, ha én azt mondanám, hogy ugorjék bele?” Még ki sem mondta, a jó nővér máris bent volt a vízben, és csurom víz lett, mikor kihúzták, úgyhogy egészen át kellett öltöznie. Máskor pedig éppen gyónás volt, én is ott tartózkodtam. Az egyik nővér, aki ott állt, várva, hogy sorra kerüljön, odament a perjelnőhöz, és mondott neki valamit. Az utóbbi pedig ezt válaszolta neki: „Micsoda dolog ez? Hát így kell készülni a gyónásra? Dugja inkább a fejét a kútba, és gondoljon a bűneire!” A kút éppen a közelben volt, s a nővér úgy értette, hogy ugorjék bele; rögtön neki is iramodott, és ha el nem kapják, bolond fejjel beleugrott volna, abban a hiszemben, hogy ki tudja, mekkora szolgálatot tesz ezzel az Úristennek. Sok ehhez hasonlót (…) tettek, olyannyira, hogy tudós emberekkel kellett megmagyaráztatni nekik, mikor illik engedelmeskedniük. Meg kellett kötni a kereküket; mert bizony nem egy nagyon is oktalan dolgot követtek el, úgyhogy ha nem mentette volna őket a jószándék, inkább hiba lett volna, mint érdem. Megjegyzendő, hogy ilyesmik nemcsak ebben a kolostorban fordultak elő, (…) hanem valamennyiben. (AK XVI/3)

Még Szent Teréz is megjegyzi, hogy az együgyű nővér „bolond fejjel” majdnem beugrott a kútba, amikor elöljárója képes beszédben fejezte ki nemtetszését valami miatt. A II. vatikáni zsinat szellemében ma a felelős engedelmességet kívánják meg a szerzetestől, melynek révén az Egyház fontosnak tartja, hogy az emberi személy, amely a legfőbb érték egy kolostorban is, használja az értelmét és gondolkodjék. Ha tehát kér tőle valamit az elöljáró, akkor a felelős engedelmesség jegyében föltárja előtte az azzal kapcsolatos gondolatait. Könnyen lehet, hogy arról az oldalról, amelyről ő látja a dolgot, az elöljárónak új támpontokat adhat. Ha pedig az elöljáró megismétli kérését, akkor a szerzetes engedelmeskedik, a bűnt kivéve. Az utolsó fórum: az emberi személy lelkiismerete. Ha azzal ellentéteset kérnek tőle, nem köteles megtenni. Itt természetesen a helyes lelkiismeretet értjük alatta. Könnyedén ki lehetne játszani ugyanis az engedelmességet, ha mindazt, ami nem kedvére való a szerzetesnek, lelkiismeretébe vágónak minősítene. Így értelmetlenné válhatna maga az engedelmességi fogadalom is. Bűnt azonban semmiképpen sem szabad elkövetnie, bárki kérné is tőle. Jelen esetben tehát a kútba ugrás, ami öngyilkosság lett volna, szóba sem jöhet, mint erény, amely az engedelmességet dicsérné, inkább az oktalanságra vonatkozó példa. Megszívlelendő azonban az az engedelmességre való készség, amellyel az elöljáró felé fordulnak a nővérek. Az elöljáró tévedhet ugyan, de aki engedelmeskedik, soha nem téved, a bűnt kivéve.

Mikor még náluk voltam [a toledói Szent József kolostorban], az egyik nővér halálos betegségbe esett. Miután fölvette a szentségeket és föladták neki az utolsó kenetet, annyira örült, és olyan boldog volt, hogy úgy kérhettük, mit mondjon a mennyországban az Úristennek részünkről, és azoknak a szenteknek, akiket különösen tiszteltünk, mintha csak egy másik városba készült volna utazni. Kevéssel halála előtt beléptem hozzá – mert közben elmentem az Oltáriszentség elé, és kértem az Urat, adjon neki jó halált –, s amint kinyitottam az ajtót, ott láttam Ő Szent Felségét az ágya fejénél, éppen a vánkosa mellett. Kissé kitárva tartotta karját, mintha védelmezni akarná őt, és azt mondta nekem: „Légy meggyőződve arról, hogy ahány nővér csak meg fog halni ezekben a kolostorokban, éppen így fogom őket védelmezni, és ezért ne is féljenek a kísértésektől a halál órájában.” Ez nagy vigasztalással és mély áhítattal töltött el. Néhány pillanat múlva odaléptem hozzá [a haldokló nővérhez], hogy még néhány szót váltsak vele, és ő így szólt hozzám: „Óh, anyám, micsoda nagy dolgokat fogok látni!”S ezzel meghalt, olyan szépen, akárcsak egy angyal. (AK XVI/4)

Ne gondolja senki, hogy csupán az ellenség harcol az emberért! Az Úr mindent megtesz, hogy védelmezzen bennünket. A szabad akarat ajándéka folytán ezt azonban úgy tudja a leghatékonyabban tenni, ha együttműködünk Vele. Ha nem lépünk ki abból az erőtérből, amelyben a kegyelem szabadon működhet az emberben. Valószínű, hogy akkor lesz valakiben egészen biztosan belső hajlandóság a tökéletes bánatra halála órájában, ha benne marad Isten kegyelmi erőterében a megszentelő kegyelem által. Így nem idegenedik el Istentől, és nem fog félni segítségétől: bátran nyújtja majd kezét Jézus felé, aki megragadja, és nem engedi el.

Azóta már többeknél is észrevettem, akik jobblétre szenderültek, hogy valami olyan csodás nyugalommal és békességgel halnak meg, mintha csak elragadtatásba, vagy pedig nyugalmi imába merülnének. Nyoma sem volt látható náluk a kísértésnek. Ezért az Úristen irgalmától remélem, hogy – tekintve Szent Fiának és a Boldogságos Szűzanyának érdemeit, akinek ruháját viseljük – nekünk is meg fogja adni ugyanezt a kegyelmet. Emiatt igyekezzünk, leányaim, igazi kármeliták lenni, mert hamarjában utunk végére érünk. Ha tudnánk, hogy mennyit szenvednek mások abban az órában; s hogy milyen ravasz fondorlatokkal igyekszik őket az ördög tőrbe ejteni, nagyon sokra becsülnénk ezt a kegyelmet. (AK XVI/5)

Ám nemcsak a kármelitáknak adja meg a békés átmenet kegyelmét az Úr, hanem mindenkinek, aki örömmel várja az Ő eljövetelét. Csak az tudja befogadni ezt a kegyelmet, akinek nyitott a szíve, amint igaz ez, minden más kegyelemnél is. Ha valaki gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben a rosszal kötött szövetséget földi életében, akkor – bár Isten adja neki a kegyelmet földi zarándoklása utolsó pillanatában is, ahogy élete folyamán végig tette – könnyen lehet, hogy az illető irtózni fog Tőle, hiszen ellenséges szellemnek engedte át magát gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben. Ebből kifolyólag esetleg idegennek érezheti majd magát a Jóságot, aki közeledik felé. A benne meggyökeresedett rossz taszítja őt a másik oldal felé, ami akár hasonló is lehet Júdás kétségbeeséséhez, amely öngyilkosságba kergetette őt. A megtévesztés szelleme ugyanis fölerősödve működhet minden egyes ember végső harcában. Ezért tartja hatalmas kegyelemnek Szent Teréz az Úr ígéretét, mely szerint a kármeliták halálos ágyánál Ő őrködik, és távol tartja az ártó szellemet.

Most jut eszembe egy eset, hadd mondjam el nektek, mert személyesen ismertem az illetőt, aki még némi rokonságban is állt családommal. Szenvedélyes szerencsejátékos volt, s emellett meglehetősen tanult ember; és éppen ezt a tudományát használta föl ellene az ördög, amennyiben elhitette vele, hogy a halál óráján való megtérés semmit sem ér. Ezt annyira a fejébe vette, hogy semmiképpen sem tudták rávenni a gyónásra, hiába beszéltek neki. Szegény szerencsétlen pedig végtelenül szomorkodott és bánkódott rossz élete miatt, dehát folyton csak azt hajtogatta, mire való lenne a gyónás, mikor ő úgyis látja, hogy máris kárhozatra van ítélve. Gyóntatója, egy domonkos tudós szerzetes mást sem tett, mint folyton újabb érvekkel igyekezett őt meggyőzni, azonban az ördög annyi körmönfont ellenérvet sugallt neki, hogy semmire sem ment vele. Így tartott ez az állapot néhány napig, és a gyóntató nem tudta, mihez kezdjen. Úgy látszik azonban, hogy ő és mások is buzgón imádkozhattak érte az Úrhoz, mert végül mégiscsak megkönyörült rajta.  (AK XVI/6)

Mikor ugyanis egyre súlyosbodott a baja – mellhártyagyulladása volt –, ismét elment hozzá gyóntatója – bizonyára újabb érvekkel fölvértezve –, hogy meggyőzze a beteget, de mindez keveset ért volna, ha az Úr, az Ő végtelen irgalmában, nem lágyítja meg a szívét. Mikor ugyanis a gyóntató elkezdett beszélni és érvelni, a beteg egyszerre csak fölült az ágyában, mintha semmi baja sem lett volna, és így szólt: „Hát jól van! Ön azt állítja, hogy a gyónás képes megmenteni engem, hát akkor meggyónok.” Azzal hivatott egy ügyvédet vagy jegyzőt – nem emlékszem már melyiket –, és írásba foglaltatott egy ünnepélyes esküt, hogy sohasem fog többé játszani, és megjavítja életét, s ezt tanúkkal írattá alá. Azután szépen meggyónt, és olyan áhítattal vette föl a szentségeket, hogy amennyire emberileg meg lehet ítélni, hitünk szerint üdvözült.

Adja meg a mi Urunk, nővéreim, hogy valamennyien úgy éljünk, mint igazi leányai a Szűzanyának, és mindig híven teljesítsük fogadalmunkat, hogy a mi Urunk megadhassa nekünk azt a kegyelmet, amelyet megígért. Ámen. (AK XVI/7)

Az ellenség a megtévesztés mestere. Mi pedig gyakran készpénznek vesszük valamennyi sugallatát, mert a legtöbbször szerfölött ésszerűnek tűnik. Isten azonban nagyobb minden kézenfekvő gondolatunknál és elképzelésünknél. Az említett atyafi, bár őszintén bánta bűneit, nem tudott hinni Isten irgalmasságában. Ki tudja, hogyan végződött volna élete, ha nem imádkoznak érte oly sokan, még Szent Teréz is, hogy essen le szeméről a tévedés hályoga! Olyannyira leesett Isten irgalmából, hogy még írásbeli esküt is tett: soha nem fog szerencsejátékot űzni. Mondhatnák a rossz nyelvek, hogy az utolsó órában már könnyű fogadkozni. Azzal, hogy írásba foglalta szándékát, mégpedig hivatalos okiratban, tanúk előtt, szándéka komolyságát akarta nyomatékosítani. Nyilván ő is tudta, hogy volt már olyan: valaki hirtelen meggyógyult. Minden bizonnyal erre az esetre is kötelezni akarta magát, hogy végérvényesen szakít előző életmódjával. – Remélhetően minden hasonló személynek lesznek szentéletű rokonai vagy ismerősei, akik ilyen módon imahadjáratot indítanak a lelkük üdvösségéért!

*

Szent Teréz nem sokat pihenhet a toledói alapítás után sem. Az Úr újra a tettek mezejére hívja, hogy Pastránában folytassa alapításait. 1569-ben fog ehhez a munkához.

Az a két hét, amely a toledói kolostor alapítása napjától pünkösd előestéjéig tartott, igen sok munkát adott. Rendbe kellett hozni a kápolnát, elhelyezni a [klauzúra]rácsot, és sok minden mást. …majdnem egy egész esztendeig laktunk abban a házban. Ugyancsak belefáradtam a munkásokkal való örökös vesződségbe, de végül mégiscsak sikerült mindent elvégezni. Aznap délelőtt, éppen az asztalhoz ültünk az ebédlőben, s én nagy örömmel gondoltam arra, hogy nincs más tennivalóm, és a másnapi ünnepen jó hosszú ideig élvezhetem majd a mi Urunk társaságát. Ez akkora boldogsággal töltötte el a lelkemet, hogy alig tudtam valamit enni. (AK XVII/1)

Nem sokáig élveztem ezt a boldogságot, mert – éppen mialatt így gondolkodtam – jöttek jelenteni, hogy Eboli hercegnőnek, Ruy Gomez De-Silva feleségének egyik embere van odakint. Kimentem hozzá. Hát azzal jött, hogy a hercegnő küldött értem. Már hosszabb ideje folyt ugyanis a tárgyalás köztünk egy Pastránában alapítandó kolostor ügyében, de nem gondoltam volna, hogy ilyen sürgős. Kellemetlenül érintett ez a meghívás, mert veszélyesnek tartottam ezt az éppen most alapított kolostort magára hagyni, méghozzá az ellene támadt felzúdulás közepette. Ezért mindjárt elhatároztam, hogy nem megyek, és meg is mondtam annak az embernek. Ő azonban figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad megtennem, mert a hercegnő már vár, és kizárólag ezért ment oda, úgyhogy nagyon megsértené a vonakodásom. Mindennek ellenére eszem ágában sem volt, hogy engedjek, ezért azt mondtam, menjen csak ebédelni, azalatt írok egy levelet a hercegnőnek, és ezzel azután visszamehet. Derék, becsületes ember volt, és amikor előadtam indokaimat – bár nehezére esett –, belátta, hogy igazam van. (AK XVII/2)

Jó kis kaland készül megint Szent Teréznek. Eboli hercegnő igencsak nagy befolyással bír férje révén. Nem tanácsos ujjat húzni vele. Ezért is választotta volna az alapító Anya a levélírás diplomáciai fogását, és nagy tiszteletet tanúsítva ugyan a magas rangú hölgy iránt, de megindította volna a leszerelő hadműveletet.

Láthatjuk, hogy az Úr nem sok pihenést engedélyez Szent Teréznek, mert alig fejezi be az egyik alapítást, máris zörgetnek ajtaján az újabb lehetőséggel.

Azok a nővérek, akiket odarendeltem, hogy az új kolostor tagjai legyenek, éppen csakhogy megérkeztek: nem láttam be, hogyan hagyhatnám őket magukra ilyen hirtelen. Elmentem az Oltáriszentség elé, imádkoztam az Úrhoz, adjon a tollamra olyan levelet, hogy a hercegnőnek ne legyen oka haragudni. Az baj lett volna ugyanis, főként az éppen akkor kezdődő férfi rendre való tekintettel. Különben is nagyon hasznos volt Ruy Gomezzel jóban lenni, mert nagy befolyással bírt a királynál és mindenfelé. Nem emlékszem, vajon ez a szempont megfordult-e akkor a fejemben, de azt tudom, hogy semmiképpen sem akartam a hercegnőt megharagítani. Mialatt azonban ezért imádkoztam, az Úr azt mondta nekem, hogy feltétlenül menjek el, mert sokkal fontosabb érdek fordul meg azon az alapításon, és vigyem magammal a Szabályt és a Szabványokat. (AK XVII/3)

Az Úr nem engedi sokat töprengeni Szent Terézt, akinek ugyancsak nem adatott meg a jövőbe látás karizmája, hanem tudtára adja, mit kell tennie, de csak a soron következő lépést. Hiszen nem mondja meg neki az Úr, mi az a bizonyos „fontosabb érdek”, ami miatt most mégis Pastránába kell utaznia. – Nem biztos, hogy ha elindulunk egy konkrét céllal valahová, feltétlenül a miatt kell megtennünk azt a bizonyos utat. Lehet, hogy az, amiért megyünk, kudarcba fullad, ugyanakkor megindul egy másik ügy, amire nem számítottunk.

E szavak hallatára, habár nyomós okaim voltak a maradásra, azt tettem, amit hasonló esetben tenni szoktam, tudniillik a gyóntatom belátására bíztam magamat. Elküldtem tehát érte, de nem mondtam meg neki, mit hallottam az imámban – ez az eljárás ugyanis mindig sokkal jobban megnyugtat –, hanem imádkoztam az Úrhoz, világosítsa meg, és tegye képessé arra, hogy a helyzetet a természetes józanész alapján tudja megítélni. Ha ugyanis Ő Szent Felsége azt akarja, hogy valami megtörténjék, akkor úgyis aszerint irányítja a gyóntató szívét. Ezt már sokszor tapasztaltam. Itt is úgy lett: mert miután több szempontból fontolóra vette, abban állapodott meg, hogy menjek csak el, és így el is határoztam, hogy megyek. (AK XVII/4)

Érzékelhetjük, miért szól közvetlenül az Úr Szent Terézhez, olyan módon, hogy ne lehessen félreérteni. Az Egyház szempontjából nagyon fontos feladatokat bíz rá, amelyeket így lehet vele együtt megvalósítani. Szent Teréz pedig mintegy leellenőrzi a belső tapasztalásban hallottakat a gyóntató személyén keresztül. Ezáltal ugyanis biztos lehet benne, hogy nem téved, és – bár nem ért egyet jelen esetben a kéréssel – habozás nélkül teljesíti.

Pünkösd másnapján hagytam el Toledót. Utunk Madridon át vezetett, és társnőimmel együtt a ferences nővéreknél, illetve annál az úriasszonynál, Mascareñas Eleonóra úrnőnél szálltunk meg, aki a kolostorukat alapította, és maga is benne lakott. Ő valamikor a király nevelőnője volt. Az Úr buzgó szolgálóleányának bizonyult, akinél már többször megszálltam, mikor ügyeim miatt arra kellett utaznom, és aki mindig sok jóakaratot tanúsított irántam. (AK XVII/5)

Ez az úriasszony azzal fogadott, hogy nagyon örül, mert éppen jókor jöttem; van nála ugyanis valaki, aki nagyon szeretne velem megismerkedni: egy remete, aki társaival olyasféle életet él, amint azt a mi Szabályunk előírja. Nekem egyébként is csak két szerzetesem volt, így rögtön az jutott az eszembe, hátha ez az a bizonyos „fontosabb érdek” [amiről az Úr beszélt ennek az utazásnak kapcsán]. Rögtön meg is kértem, legyen szíves összehozni azzal a remetével. Ott tartózkodott egy lakásban, amelyet ez az úriasszony bocsátott rendelkezésére neki és egy másik fiatal szerzetesnek. Ez utóbbit Nyomorúságról nevezett János testvérnek hívták, és igen nagy szolgája volt az Úristennek, de teljesen járatlan a világi dolgokban. A társalgás folyamán elmondták nekem, hogy Rómába készülnek. (AK XVII/6)

A kármelita rend megreformált férfi ága is gyarapodásnak indul. Az Úr Szent Teréz útjába hoz két szerzetest, akik nyilván nem hallottak még a Kármel férfi ágának reformjáról. Ezért kellett az alapító Anyának magával vinnie az eredeti Szabályt – az Úr kérésére –, amely szerint a megreformált kolostorokban élnek, hogy megmutathassa a két remetének.

Mielőtt azonban tovább mennék, el akarom mondani, amit arról az atyáról tudok, akinek a neve: Szent Benedekről nevezett Márián. Olasz nemzetiségű, doktor, s nagy tehetségű és tudású ember. A lengyel királynőnél volt alkalmazva, egész házának kormányzásával bízta meg őt, és sohasem volt kedve megházasodni, hanem a máltai lovagrendben viselt parancsnoki méltóságot.  Majd pedig a mi Urunk azt sugallta neki, hogy mondjon le mindenről, és így biztosítsa jobban lelki üdvösségét. Előbb azonban nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. Azzal vádolták ugyanis, hogy része volt valaki meggyilkolásában, és emiatt két évig tartották börtönben.  Ő pedig nem fogadott ügyvédet védelmére, és máshoz sem fordult, hanem kizárólag az igazságos Istenre bízta ügyét. A tanúk ugyanis azt vallották ellene (…), hogy őket akarta felbujtani a gyilkosságra.  Mikor azután külön-külön hallgatták ki őket, és azt kérdezték tőlük, hogy hol volt Márián, amikor erről beszélt velük, az egyik azt mondta, hogy az ágyon ült, a másik pedig hogy az ablaknál állt. Végül ők maguk vallották be, hogy hamisan vádolták őt. Márián atya elmondta nekem, mennyi pénzébe került, amíg sikerült megmentenie őket a megérdemelt büntetéstől; később pedig az ármány értelmi szerzője került a kezébe oly módon, hogy kiszolgáltathatta volna őt a bíróságnak, de ő mindent elkövetett, hogy megkímélje minden bajtól. (AK XVII/7)

A hiteles krisztusi élet egyik legfőbb ismertetője: az ellenségszeretet. Az istengyermekség kitüntető jele. „Szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,44), „tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket” (Lk 6,27), így lesztek gyermekei mennyei Atyátoknak (vö. Mt 5,45) – mondja Jézus.

Ha az Úr kiválaszt valakit egy hivatásra, előtte rendszerint ad lehetőséget arra, hogy az illető kipróbálja saját magát, meddig képes elmenni Jézussal a szeretetben. Az ún. megpróbáltatások egyik fontos üzenete: Jézussal megyek az úton; Ővele, aki nem fordította el arcát azok elől, akik tépázták, és akik leköpdösték (vö. Iz 50,6); akinek szavát sem hallották a tereken (vö. Iz 42,2), aki imádkozott Atyjához azokért, akik kínozták és megölték (vö. Lk 23,24); aki a füstölgő mécsbelet nem oltotta el (vö. Iz 42,3); aki minden egyes emberért küzd, amíg újra el nem jön. Mindez pedig nem kevés szenvedéssel jár. Ezért mondja, hogy „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem” (Mt 16,24), „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét” (Mk 8,35), „Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre” (Jn 12,25). – „Nincs más út: csak a SZERETET – fáj benne” (Varga László püspök).

Ezek az erények, de más egyebek is – mert igen tiszta életű ember [Márián atya](…) – érdemelhették ki számára azt a kegyelmet, hogy a mi Urunk fölvilágosította őt, mit ér a világ, és erőt adott neki, hogy hátat fordítson annak. Így azután arról kezdett gondolkodni, hogy melyik rendbe lépjen, s elmondta nekem: miután szemügyre vette ezt is, azt is, úgy találta, hogy egyik sem felel meg az ő eszményének. Akkor tudta meg, hogy Sevilla közelében, egy pusztaságban, amelynek Tardón a neve, remeték laknak, és egy szentéletű ember áll az élükön, akit Máté atyának hívnak. Mindegyiknek megvolt a maga cellája, és egymástól elkülönítve éltek. Nem mondtak közösen zsolozsmát, hanem csak szentmisére jöttek össze egy kápolnában. Nem volt vagyonuk, nem kéregettek alamizsnát, sőt nem is fogadták el, hanem saját kezük munkájával tartották fenn magukat. Mindegyik külön-külön étkezett, éspedig nagyon szegényesen. (Amikor ezeket hallottam, arra gondoltam, hogy íme, ők szakasztott másai a mi szent ősatyáinknak.) Ezt az életet folytatta nyolc éven át. Mikor azután a tridenti zsinat elrendelte, hogy a remeték lépjenek szerzetesrendbe, az volt a szándéka, elmegy Rómába, és kieszközli magának az engedélyt, hogy engedjék őt továbbra is így élni. Ezt a tervét akarta végrehajtani, amikor velem találkozott. (AK XVII/8)

A kármeliták ősei a Kármel-hegyén élő remeték, akik valóban hasonló módon élhettek, mint Márián atya és társai. Nem lehetett könnyű engedelmeskedni a zsinat döntésének, és szerzetesrendet keresni, amelyhez csatlakozzanak.

Miután tehát elmagyarázta nekem eddigi életmódját, megmutattam neki a mi Eredeti Szabályunkat, és azt mondtam: fölösleges akkora utat tenni [Rómába], mert mindezt megteheti nálunk is, főként pedig azt, hogy a keze munkájából él. Különösen erre volt nagy hajlandósága. Azt mondogatta ugyanis, hogy az egész világot megmételyezte a kapzsiság, és ez okozza, hogy a szerzeteseket semmibe veszik. Mivel pedig nekem szintén ez volt a véleményem, hamarosan megegyeztünk ebben is, sőt mindenben. Miután sokféle érvet hoztam fel a mellett, hogy milyen jól szolgálhatna az Úristennek a mi ruhánkban, azt mondta rá: majd meggondolja, és még azon az éjjelen dönteni fog. Én azonban láttam, hogy máris úgyszólván teljesen eltökélt, és megértettem, hogy erre vonatkozott, amit az imámban hallottam, hogy tudniillik fontosabb érdekről van itt szó [Pastránában], mint a nővérek kolostora. Nagyon örültem, mert éreztem, hogy az Úr nagy dicsőségére válik, ha ő rendünkbe lép, Ő Szent Felsége pedig, aki akarta ezt, úgy igazgatta őt kegyelmével, hogy másnap, amikor lehívatott, már teljesen el volt szánva, hogy belép. Még csodálkozott is, hogy ilyen hirtelen változás ment végbe a lelkében, ráadásul (…) egy nő szavára. Mintha bizony ez lett volna az oka! Nem én változtattam meg őt, hanem az Úr, aki azt teszi a szívekkel, ami neki tetszik. (AK XVII/9)

Nemcsak nekünk van szükségünk a környezetünkben élőkre, hanem nekik is ránk. Így volt ez Márián atyával is, akinek szüksége volt egy szerzetesrendre, ahol folytathatta hivatását, de a kármelita rendnek is szüksége volt őreá, hogy a reform szerinti élet általa is erősödjék.

Egymásra vagyunk utalva. Ha egyszer valaki meggyőződött arról, hogy a helyén van, ne egykönnyen változtasson, mert lehet, hogy az ellenség próbálja meg eltávolítani onnan, ahová éppen Isten állította őt.