A BEAS-I KOLOSTOR "ALAPKÖVEI" (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 23. rész)

Hanganyag

Beas városában két leánytestvér segítségével alapítja meg kolostorát Szent Teréz. Egyikük: Catalin súlyos betegségekben szenved, hosszú évekig ágyban fekvő beteg. Amikor azonban eljön az ideje a kolostoralapítás előkészítésének, csodálatos módon, egyik pillanatról a másikra meggyógyul. Ő maga már korábban is tudta, hogy így lesz, ám szeretné eltitkolni, hogy csoda történt, mert nem akar feltűnést kelteni.

…kérte gyóntatóját és az orvost, vitessék őt valami más helyre, hogy így javulását a levegőváltozásnak lehessen tulajdonítani. Ők azonban nem álltak rá. Sőt az orvosok szándékosan mindenkinek elbeszélték a csodát, annál is inkább, mert ők már gyógyíthatatlannak tekintették. Vért hányt ugyanis, éspedig olyan romlottat, hogy azt hitték, már a tüdejét hányja ki. Három napig még ágyban maradt, mert nem mert fölkelni, hogy észre ne vegyék gyógyulását. Ám ezzel sem ért el semmit, hiszen az egészséget éppoly kevéssé lehet eltitkolni, mint a betegséget. (AK XXII/17)

[Catalin] Elmondta nekem, hogy az előző év augusztusában arra kérte az Urat: vagy oltsa ki szívében a szerzetesi élet utáni vágyódást, vagy pedig adjon rá módot, hogy megvalósíthassa. Ekkor egyszerre azt a sugallatot érezte, hogy egészen biztosan fel fog épülni, éspedig időben ahhoz, hogy a nagyböjt folyamán elmehessen a kolostoralapítási engedélyért. Így annak ellenére, hogy éppen akkor a szokottnál is rosszabb volt az állapota, egy pillanatra sem veszítette el reményét, hogy az Úr meg fogja adni ezt a kegyelmet. S bár kétszer is megkapta az utolsó kenetet, mégpedig az egyik esetben ugyancsak sietve, mert az orvos attól félt, hogy meghal, mielőtt a szent olajat el tudnák hozni, ő rendületlenül bízott abban, hogy az Úr meg fogja segíteni, és mint szerzetesnő fogja befejezni életét. (…) Testvérei és rokonai, látva, hogy az Úr mekkora kegyelemben részesítette, és milyen csodát tett vele, mikor hirtelen visszaadta egészségét, nem merték visszatartani attól, hogy a királyhoz utazzék, habár oktalanságnak tűnt. Három hónapot töltött a fővárosban, de semmit sem ért el. Végre azonban mégis sikerült kérvényét magának a királynak kezébe juttatni, aki – mikor látta, hogy a sarutlan kármelita nővérekről van szó – azonnal megparancsolta: adják meg az engedélyt. (AK XXII/18)

Catalinnak most nem szükséges szavakat hallania az Úrtól, elég számára egy benső sugallat, melynek révén megérti, hogy megvalósul, amire vágyik: szerzetes lesz. Szülei, akik ellenezték tervét, ekkor már nem élnek, a rokonság pedig – úgy tűnik – elfogadja döntését, hiszen számos éven át bizonyította életével, hogy a szerzetességre készül. Nyilván most jött el az ideje, hogy az Úr Catalin közreműködésével segítse Beas városában a terézi Kármel megalapítását.

Lehet, hogy valaki kitartóan vágyakozik valami nagy jóra, és úgy érezheti: az Úr szerfölött megvárakoztatja. Ám a várakozás évei alatt ő maga is alakul, változik, megerősödik arra a feladatra, amelyre az Úr hívja. Nem holt idő a várakozás ideje, hanem lehetőség a formálódásra, amelyre ilyen intenzíven később esetleg már nem lenne mód. Kipróbálttá lesz ugyanakkor az idő folyamán, és kiderül, vajon komolyan gondolja-e, amire készül. – Nem az ember dolga, hogy ismerje az időpontokat… (vö. ApCsel 1,7), azok az Atya kezében vannak. S lehet, hogy van olyan vágy, ami majd az üdvösségben teljesedik be.

Mikor a kolostor megalapítására került a sor, újra kitűnt, hogy az Úristen keze van a dologban, amennyiben a rendi elöljárók annak ellenére megadták beleegyezésüket, hogy a város messze fekszik [a kolostortól], és az annak biztosított évi járadék csekély volt. Amit egyszer Ő Szent Felsége akar, annak meg kell lennie. Így tehát nővéreink megérkeztek Beasba a nagyböjt elején, az 1575-ik esztendőben. A város lakossága nagy ünnepélyességgel és örömmel, körmenettel vonult ki fogadásukra. Általános volt a megelégedés; még a gyermekek is ujjongtak, jelezve, hogy ez a mű a mi Urunk dicsőségére fog szolgálni. A Megváltóról nevezett Szent József volt az új kolostor titulusa, és az alapítás abban a nagyböjtben, Szent Mátyás napján történt meg. (AK XXII/19)

Ugyanazon a napon öltözött be a két nővér is. Kimondhatatlanul boldogok voltak. Doña Catalin egészsége állandónak bizonyult. Alázatossága, engedelmessége, és abbéli óhaja, hogy mindnyájan megvessék, világosan mutatják, milyen őszintén kívánta életét a mi Urunk szolgálatára szentelni. Áldott legyen Ő Szent Felsége mindörökkön-örökké! (AK XXII/20)

Mindenben osztozni Jézus Krisztus életében – ez a vágy oly mértékben megnövekedhet valakiben a szeretet okán, hogy ebből kifolyólag együtt kíván lenni a mi Urunkkal a szenvedéstörténetben, a saját maga életének eseményein keresztül. Hiszen „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért” (Mt 20,28). – Catalin nem akarja, hogy külön tiszteletben részesítsék nővérei csak azért, mert az ő közreműködésével jött létre a kolostor, és mert nyilvánvalóan csodálatos módon gyógyult meg. Reményeink szerint – vágya ellenére – nővérei nem vetették meg, hanem úgy szerették őt, mint aki egy közülük.

[Catalintól] még a következő esetet is hallottam. Húsz esztendővel korábban, egy este azzal a gondolattal feküdt le, hogy bárcsak megtalálhatná a földkerekség legtökéletesebb szerzetesrendjét, és abba léphetne be. Éjjel álma volt. Úgy tűnt neki, hogy nagyon keskeny, nehezen járható ösvényen halad, amelyet két oldalról mély szakadékok tettek életveszélyessé. Ekkor találkozott egy sarutlan kármelitával. Amikor később meglátta a Nyomorúságról nevezett Jánost, rendünk egyik kis laikus testvérét, aki Beasban velem volt, úgy tűnt Catalinnak, hogy ugyanaz a személy, akit annak idején álmában látott. Az álomban ez a kármelita így szólt hozzá: „Gyere velem, nővérem!”, és elvezette egy házba, amelyben igen sok szerzetesnő volt, égő gyertyával kezében. Más világosság nem is volt a házban. Megkérdezte tőlük, milyen szerzetbe tartoznak, ők azonban hallgattak, és fölemelve a fátylat, megmutatták neki vidám, mosolygó arcukat. Azt állítja, hogy ugyanazok voltak, akik az alapításra jöttek. A perjelnő pedig megfogta a kezét, és így szólt: „Leányom, ebben a házban akarom önt látni!” Azután pedig megmutatta neki a Konstitúciót és a Regulát. Midőn fölébredt ebből az álomból, olyan boldognak érezte magát, mintha a mennyországban lett volna. Azután írásba foglalta mindazt, amelyre a Szabályból emlékezett. Sokáig sem gyóntatójának, sem pedig másnak nem beszélt erről az álomról, és senki sem akadt, aki erről a szerzetről tudott volna valamit. (AK XXII/21)

Húsz évet kell várnia Catalinnak, hogy megismerhesse ezt a rendet, a sarutlan kármelita nővérek rendjét. – „…egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap” (2Pt 3,8). – Ha nem természetfölötti módon tekintenénk mindezt, mondhatnák: csak győzze az ember kivárni! – Ha megpróbálunk Isten szemével nézni, akkor fölismerhetjük, hogy értelmes célja volt ennek az emberileg tekintve irreálisan hosszú várakozásnak is. Mennyi mindent tett Catalinban és általa az Úr ez alatt a két évtized alatt! Már akkor is megérte ez a húsz esztendő várakozás, ha nem gondolnánk másra, mint arra a sok fiatal leányra, akiket erényes életre nevelt testvérével együtt, továbbá arra, hogy betegségeiben hogyan hordozta a mi Urunkkal, Jézus Krisztussal együtt a protestantizmus által megtépázott Egyházat.

A nővérek abban az időben csak lefátyolozva jelennek meg idegenek előtt úgy, hogy az arcuk is teljesen el van takarva. Catalin álmában a nővérek fölfedik arcukat,ezzel  jelezve, hogy befogadják.

Végre azonban odajött egy jézus-társasági atya, aki értesült [Catalin] vágyáról, és a leány megmutatta neki feljegyzéseit s kijelentette: ha megtalálná ezt a szerzetesrendet, boldog volna, és azonnal belépne. Az illető atya ismerte a mi kolostorainkat, és megmagyarázta neki, hogy az a szerzet, amelyet ő keres, nem egyéb, mint a Kármelhegyi Boldogságos Szűzanya Rendje. Azaz hogy ilyen világosan nem beszélt előtte, hanem azt mondta, hogy én alapítok ilyen kolostorokat. Így történt, hogy mint említettem, követet küldött hozzám. (AK XXII/22)

Ha valaki nem tud várni, akkor más irányba mehet az élete, amelyet talán haláláig bánni fog. Ez bármilyen hivatásra igaz lehet. Ha nem teszi mérlegre a házasságra vágyó, hogy kihez köti magát egy életre, és rosszul választ, akkor nem Isten nem küldte el a hozzá való társat, hanem valószínű, ő nem tudta megvárni, ameddig találkozik az illetővel.

Ám nem mindenkinek kell ilyen sokat várakoznia, hogy megtalálja hivatását. Ha megtalálta az ember, és lehetősége van követni szíve vágyát, botorság lenne tovább várakozni, mert akkor talán éppen így csúszik ki a keze közül a fölkínált alkalom. A döntésre való képtelenség következtében is zátonyra futhat az élete. – A bölcs megkülönböztetés az erények szabályozója (vö. 24.) – írja a Kármel regulája.

Amikor megkapta a választ, akkor már annyira beteg volt, hogy gyóntatója azt tanácsolta, hagyja abba az egészet, mert ilyen egészséggel, ha már szerzetes volna, akkor is kitennék a kolostorból, nemhogy fölvegyék. Ez nagyon elszomorította, és e szavakkal öntötte ki keservét a mi Urunknak: „Én Uram, én Istenem! Hitem arról biztosít, hogy mindenható vagy. Ezért tehát, lelkem Élete, vagy oltsd ki szívemben ezeket a vágyakat, vagy pedig ejtsd módját, hogy teljesüljenek!” Ezt nagy bizalommal mondta; ezután Miasszonyunkhoz könyörgött, és kérte őt arra a fájdalomra, amelyet akkor érzett, amikor isteni Fiát holtan tartotta karjában, hogy legyen szószólója. Ekkor bensejében hangot hallott, amely így szólt hozzá: „Higgy és remélj, mert én mindenható vagyok! Vissza fogod kapni egészségedet. Az, aki ennyi betegséget, melynek mindegyike halált okoz, megakadályozott abban, hogy kioltsa életedet, arra is képes lesz, hogy megszüntesse azokat.” [Catalin] Azt állítja, hogy e szavak olyan hathatósak, és olyan meggyőző erejűek voltak, hogy nem tudott bennük kételkedni, s bár állapota folyton rosszabbodott, biztosra vette, hogy vágya teljesül, míg végre, amint láttuk, az Úr valóban visszaadta egészségét. Meg kell jegyezni, hogy hihetetlennek tűnik, amit átélt. Ha nem kérdeztem volna ki magam az orvost, a házbelieket és másokat is (…), képes lettem volna azt gondolni, hogy némi túlzás van a dologban. (AK XXII/23)

Catalint megerősíti az Úr a hallomással, hogy ne féljen, csak higgyen (vö. Mk 5,36), mert a korábbi sugallat, miszerint szerzetesként fog meghalni, beteljesül, mert „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). Ezek után pedig semmi sem tudja megingatni őt abban a hitében, hogy meg fog gyógyulni, és teljesül a vágya. Szent Teréz szerint ez az egyik legnyomósabb indok, hogy valóban Istentől származik-e egy-egy belső tapasztalás: senki sem képes ugyanis megingatni hitében, hogy mindaz megvalósul, amit hallott vagy látott.

Amint olvassuk, már az is csodának tulajdonítható, hogy ennyi súlyos betegség ellenére életben van. Maga az Úr erősíti meg ebben Catalint, bizonyítva, hogy Ő az élet és a halál Ura, valamint minden történésnek Ura.

[Catalin] bár gyönge szervezetű, de van elegendő ereje, hogy megtartsa a Szabályt. Emellett jó színben is van, és rendkívül vidám. Ami pedig a fő, mint már említettem, olyan alázatos, hogy igazán valamennyien áldjuk érte az Urat. A két nővér minden vagyonát rendünknek ajándékozta, mégpedig anélkül, hogy bármit is kikötött volna, úgyhogy ha el akartuk volna őket bocsátani, semmit sem követelhettek volna vissza. Catalinban igen nagy fokban van meg az a jó tulajdonság, hogy nem engedi magát befolyásolni rokonai, vagy pedig a szülővárosa iránti szeretet által, sőt leghőbb vágya, hogy jó messzire elmehessen onnan, és ezért ostromolja elöljáróit kérésével. Másrészt azonban annyira engedelmes, hogy szívesen marad is. Engedelmességből vette föl a fekete fátylat is. Kezdetben ugyanis hallani sem akart arról, hogy karnővér legyen, és szolgálattevőnek akart beöltözni. Végül írnom kellett számára. Mondtam is neki egyet-mást; jól megszidtam, hogy a tartományfőnök atya akaratával szembe mer szállni, és így tovább; egyszóval alaposan megmostam a fejét. Megjegyzendő, számára valóságos élvezet, ha ilyen hangon beszélnek vele, így azután, kelletlenül ugyan, de végül mégiscsak beadta a derekát [és fölvette a fekete fátylat]. Nem tudok róla semmit sem, ami nézetem szerint ne volna kedves az Úristen előtt. Szeretik is valamennyien. Ő Szent Felsége tartsa őt mindig kezénél fogva, s növelje benne az erényeket és a kegyelmet, amelyet lelkébe öntött, az Ő szolgálatára és minél nagyobb dicsőségére. Ámen. (AK XXII/24)

A nővéreknek több osztálya van abban az időben, annak megfelelően, ki mire képes. A karnővérek latin nyelven éneklik a kóruson a zsolozsmát, az ún. szolgálattevő vagy segítő nővérek pedig végzik a házimunkát, de természetesen nekik is van imaidejük. A fekete fátyol az örökfogadalmas karnővért jelzi, akit a közösség véglegesen befogadott. Catalin nővér alázatosságból nem akar karnővér lenni, hanem Jézus példájára szolgálni akar. A tartományfőnök kérését azonban nem ildomos visszautasítani, mert a szerzetesi engedelmességben magának Jézusnak engedelmeskedik a nővér elöljárójában. Szent Teréz ezért „mossa meg a fejét” Catalinnak, mert az akaratosság végül kiolthatja az alázatot. Bármilyen különös, de az ún. megvetettséghez szintén lehet rendetlenül ragaszkodni, akárcsak a megbecsültséghez. Ha valaki elfogadja azt, ami éppen adatik, mégpedig belső szabadsággal, amellyel bármikor képes elengedni akár ezt, akár azt, akkor nem fogják őt vágyai rabságban tartani, hanem teljesen Istenre tudja bízni magát ebben a kérdésben is, ahogyan aztán Catalin nővér is tette.

*

Szent Teréz elbeszéli találkozását Grácián atyával, aki később tartományfőnök lesz, s Szentünk nagyon tiszteli és szereti őt.

Mialatt még Beasban voltam, várva a Lovagrendek Tanácsának engedélyét a caravácai alapításhoz, odajött látogatásomra sarutlan rendünk egyik tagja, az Istenanyáról nevezett Grácián Jeromos mester atya, aki csak néhány évvel azelőtt öltözött be rendünkben; nagyon tudós és értelmes ember, s hozzá rendkívül alázatos, aki egész életében igen nagy erényekkel tűnt ki. Úgy látszik, Szűzanyánk választotta ki őt, hogy föllendítse általa ezt a rendet. Akkor éppen Alcalában tartózkodott, és eszébe sem jutott, hogy rendünk ruháját fölvegye, bár szándéka volt szerzetesrendbe lépni. Tekintettel arra, hogy tehetséges fiatalember volt, és szülei nagy kegyben álltak a királynál, nagyratörő terveik voltak vele – ő azonban egészen távol állt mindettől. Amióta iskolába kezdett járni, édesapja azt óhajtotta, hogy jogi pályára lépjen. Habár akkor még igen fiatal volt, ez nagyon bántotta őt, s addig sírt és könyörgött, míg édesapja megengedte neki, hogy teológiát hallgasson. (AK XXIII/1)

Miután pedig megszerezte a doktorátust, a jezsuita rendbe akart lépni; sőt már föl is vették, azonban bizonyos okokból azt mondták, hogy várjon még néhány napig. Említette nekem, hogy a jólét, amelyet akkoriban élvezett, állandó gyötrelem volt rá nézve, amennyiben érezte: az nem biztos út az ég felé. Már akkor is naponta bizonyos meghatározott órákat szentelt az imának, épületes magaviselete és erkölcseinek tisztasága pedig szembeszökő volt. (AK XXIII/2)

A valódi szegénység a szerzetesség megújulási mozgalmaiban kitüntetett helyet foglal el. Így Szent Teréz törekszik biztos évi jövedelem nélkül alapítani kolostorait, teljesen a Gondviselésre hagyatkozva. Az első sarutlan férfi kolostor alapítása pedig egyenesen nyomorúságos körülmények között történik, olyannyira, hogy a Szent Terézt kísérők óva intik őt, hogy belemenjen ebbe az alapításba Duruelóban. Ám éppen ez az, ami vonzza az embereket, mert ráéreznek, hogy az atyák minden érdek nélkül szolgálják Istent és őket. Grácián atya is komolyan veszi Jézus kétszeres figyelmeztetését: milyen nehéz a gazdagnak bejutni Isten országába (vö. Mk 10,23-24).

Ez idő tájt [Grácián atya] egy bizalmas barátja lépett be rendünk pastranai kolostorába: Jézusról nevezett János atya; szintén doktor, mint ő. Nem tudom már, hogyan volt; úgy-e, hogy ez a barátja levelet írt neki rendünk nagyságáról és ősiségéről, vagy pedig más adott rá alkalmat, elég az hozzá, hogy Grácián atya nagy érdeklődéssel kezdett tanulmányozni mindent, ami rendünkre vonatkozik, és tekintélyes tudósok műveiből merített adatokkal bizonyította annak kiválóságát. Ez a tanulmány valósággal szenvedélyévé vált, és amint ő maga mondta nekem, sokszor tett magának szemrehányást, hogy emiatt elhanyagolja egyéb kötelességeit. Ami szabad ideje volt, azt mind erre fordította. Ó, bölcs és hatalmas Úristen! Mennyire képtelenek vagyunk megakadályozni, hogy a Te akaratod teljesedjék! A mi Urunk igen jól látta, mekkora szükség van ebben a rendben, amelyet Ő Szent Felsége hívott életre, egy ilyen emberre. Sokszor áldom ezért a nagy kegyelemért, amelyben minket ezáltal részesített. Akárhogy is próbálnám összeszedni magamat, hogy Ő Szent Felségétől kérjek valakit, aki képes ennek a – kezdet nehézségeivel küszködő – szerzetnek ügyeit rendbe hozni, nem tudnék olyan jót kívánni, mint amilyet Grácián atyában kaptunk. Áldott legyen érte Ő Szent Felsége mindörökké! (AK XXIII/3)

Ha valaki sokat foglalkozik valamivel, nagy valószínűséggel, azzá válik, vagy beléje épül. Grácián atya is addig tanulmányozza a sarutlan kármeliták életét, hogy egészen magával ragadja annak nemes életeszménye, amelyet őseik nyomán újra fölelevenítenek.

Grácián atyának ekkoriban esze ágában sem volt fölvenni rendünk ruháját, ismerőseinek kérésére azonban Pastránába kellett mennie, hogy ott rendünk kolostorának perjelnőjével tárgyaljon egy belépni szándékozó fiatal leány ügyében, akkor ugyanis ez a kolostor még nem volt onnan áthelyezve. Milyen sajátságos eszközöket használ Ő Szent Felsége! Ha ugyanis azzal a tervvel indul Pastránába, hogy ő maga lépjen be, ki tudja, hányan akadtak volna, akik lebeszélik és rábírják, hogy mondjon le szándékáról. Ellenben így a Boldogságos Szűzanya, aki iránt határtalan tisztelettel viseltetik, azzal akarta megjutalmazni, hogy rendjének ruháját adta rá. Ezért hiszem, hogy ő eszközölte ki számára ezt a kegyelmet. S aki Grácián atyát a belépésre és rendünk iránti nagy szeretetre indította, az szintén a Boldogságos Szűz volt. Látva, mennyire óhajt neki szolgálni, a Szűzanya azt akarta, hogy legyen alkalma erre; hiszen ő mindig pártját fogja azoknak, akik az ő védelme alá helyezkednek. (AK XXIII/4)

Szent Teréz tudja, mire számíthat mindaz, aki eltökéli, hogy a Kármelben Isten szolgálatára áll: sok akadályra és lebeszélésre. Ezért örvend annak a körülménynek, hogy Grácián előtt is rejtve marad Pastránába érkezésének kettős oka. Miközben beajánl egy leányt a terézi szellemben élő kolostorba, az ő szívét is elkezdi vonzani az Úr, az ott megtapasztalt hiteles szerzetesi élettel.

Mikor még kisfiú volt, gyakran eljárt Madridban a Boldogságos Szűz egyik képéhez, amelyet nagyon szeretett. (…) Úgy hívta, hogy: „az én kedvesem”, s állandóan ott volt nála. Bizonyára ő eszközölte ki számára isteni Fiánál azt a szűzi tisztaságot, amelyet mindig megőrzött. Elmondta nekem, hogy néha úgy tűnt neki, mintha azon a képen a Szűzanya szemei könnyekkel volnának tele a sok bűn miatt, amelyet az emberek Fia ellen elkövetnek. Azóta nagy volt benne a lelkesedés és a vágy, hogy mások lelke üdvén munkálkodjék, s rendkívül fájt neki, ha azt látta, hogy sértegetik az Úristent. A lelkek javára irányuló buzgóság akkora benne, hogy minden fáradságot kevésbe vesz, ha úgy gondolja, hogy valami jót tehet vele. Ezt saját magam tapasztaltam ama nagy szenvedések közepette, amelyeket el kellett viselnie. (AK XXIII/5)

Ha valaki közel kerül Jézushoz a Szűzanyán keresztül, előbb-utóbb feltör benne az apostoli buzgóság. Így van ez a Kármel női szentjeinél is, akik a szívek evangelizációjában vesznek részt Jézus és Mária oldalán úgy, hogy jobb esetben ki sem teszik lábukat a kolostorból. Magukat ajándékozzák oda a szeretet Istenének, hogy az Atya az Ő Szent Fia példájára bevonhassa őket az üdvözítés művébe. Egy-egy ember megmentéséért semmi sem drága nekik.

A Szűzanya tehát valósággal odacsalogatta Grácián atyát Pastránába. Ő abban a hiszemben ment oda, hogy annak a fiatal leánynak szerzi meg a szerzetesi ruhát, holott az Úristen azért vezette oda, hogy őreá adja föl. Ó, milyen titokzatosak az Úr útjai! Hogyan készítget elő minket kegyelmeire, anélkül hogy tudnánk róla! Mily nagyszerűen jutalmazta meg ezt a lelket azért a sok jóért, amit tett, az épületes példáért, amit mindig adott, és azért a szolgálatkészségért, amelyet a Szűzanya iránt tanúsított! Az ilyen érdemeket ugyanis Ő Szent Felsége mindig dúsan megjutalmazza. (AK XXIII/6)

Mikor Pastránába ért Grácián atya, elment a perjelnőhöz, hogy felvételre ajánlja az említett jelöltet. Valójában pedig úgy volt, mintha csak arra kérte volna, hogy őt magát segítse be a rendbe. A perjelnő ugyanis az első látásra nagyon megkedvelte Grácián atyát. S valóban, annyira kedves a modora, hogy akik ismerik, mind szeretik: ez különös kegyelem, amelyet az Úristentől kapott. [Most már] Mint elöljáró rendkívül népszerű úgy a férfi, mint a női rendben, mert bár nem néz el semmiféle hibát – rendkívül a szívén viseli ugyanis a rendi fegyelmet –, még feddéseit is olyan kedvességgel és nyájassággal mérsékli, hogy senkinek sincs oka neheztelni rá. A pastránai perjelnő tehát éppen úgy járt, mint mások, és fölébredt benne a vágy, bárcsak belépne rendünkbe. A nővéreknek is beszélt arról, hogy mekkora szerencse volna ez rájuk nézve, mert akkoriban igen kevés hozzáfogható emberünk volt, sőt talán egy sem, és lelkükre kötötte, kérjék valamennyien az Urat, ne engedje elmenni, hanem léptesse be rendünkbe. (AK XXIII/7)

Íme, ilyen egy szent összeesküvés a földön az égiekkel összefogva! A Szűzanya „odacsalogatja” a kiválasztottat arra helyre, ahol szeretné őt látni, s az ő leányai szívébe beleoltja azt a kívánságot, amely benne is él, és imahadjáratot indítanak a nemes lelkű fiatal pap belépéséért a rendbe. A jó atya pedig mit sem sejt erről a titkos szövetkezésről, és gyanútlanul besétál „a csapdába”, amelyben valójában már régen bent van, anélkül hogy tudna róla. – Úgy tűnik, amit a Szűzanya akar, az is végbemegy, hiszen nem akar mást, mint amit Szent Fia, Jézus. – Szabadon működik velünk az Úr, és ha mi csak a jót akarjuk, akkor a szeretet kölcsönössége révén adott esetben nekünk is mondja: „legyen úgy, amint kívánod” (Mt 15,28).