Boldog Erzsébet

Elisabeth Catez, 1880. július 18-án született Franciaországban, a Bourges melletti Avor-ban. Eleven természetű kisgyermek volt, a harag könnyen hatalmába kerítette. Édesapja korai halálát követően egyre közelebb került hozzá az Ég gondolata, és egyre erősödött benne a Kármel iránti vágy. Dijoni házuk ablakából ugyanis látható volt a Kármel kertje. Édesanyja azonban ellenezte lánya elzárkózását, szerette volna, ha inkább kitűnő zongorázó képességét kamatoztatja…

1901. augusztus 2-án lépte át a dijon-i Kármel küszöbét, és átadta magát teljesen a szemlélődő szerzetesi életnek. Nagy léptekkel haladt előre. Mélyen fölfedezte és magáévá tette Szent Pál apostol tanítását, és az efezusiakhoz írt levélből vett gondolattal új nevet talált magának: Laus gloriae, „a Dicsőség dicsérete”. Ezt próbálta élni, és levelezőtársait is próbálta bevezetni lelkük templomába, ahol ő élt. Neve, Erzsébet ugyanis ezt jelenti: Isten háza, és misztériumával együtt pedig a Szentháromság temploma.

Egész lelkiségének foglalatát adja imája, amelyről ma leginkább ismert:

Én Istenem, Szentháromság, imádlak! Segíts, hogy egészen elfeledkezzek magamról, s így beléd költözhessek, mozdulatlan békédbe, mintha lelkem máris az örökkévalóságban időzne. Ne zavarhassa meg békémet semmi, ne űzhessen ki semmi Belőled, változhatatlan Istenem, hanem inkább minden pillanat ragadjon egyre beljebb Misztériumod mélységébe. Teremts békét lelkemben, tedd lelkemet mennyországoddá, kedvelt lakhelyeddé, pihenőhelyeddé. Add, hogy soha ne hagyjalak ott egymagadban, hanem egész lényemmel jelen legyek Nálad, folyvást ébren a hitben, folyvást imádva Téged, egészen kiszolgáltatva a Te alkotó erődnek.

Ó, drága Krisztusom, Aki szeretetből függsz a keresztfán! Szíved jegyese szeretnék lenni, szeretnélek dicsőséggel beborítani Téged, szeretnélek szeretni… a belehalásig. De érzem tehetetlenségemet. Kérlek, „öltöztess engem Tenmagadba”, tedd, hogy lelkem azonosuljon lelked minden mozdulásával, árassz el engem, szállj meg engem, lépj a helyembe, hogy életem ne legyen más, mint kisugárzása a Te életednek! Hatolj belém, légy bennem Imádó, Engesztelő, Megváltó! Ó, örök Ige, Istenem szava, egész életemben csak hallgatni akarlak Téged, tanulékonnyá akarok válni, hogy mindent megtanuljak Tőled. Aztán pedig, minden éjszakán, minden ürességen, minden tehetetlenségen át mindig csak Téged akarlak nézni, benne maradni a Te nagy világosságodban; ó, én szeretett Csillagom, igézz meg engem, hogy már ki se tudjak lépni sugárkörödből.

Ó, emésztő tűz, szeretet Lelke, „szállj reám”, hogy az Ige mintegy megtestesüljön lelkemben: hadd legyek Számára egy újabb emberiség, melyben megújítja teljes Misztériumát. És Te, ó Atyám, hajolj le szegény kis teremtményedhez, „borítsd be árnyékoddal”, ne láss benne mást, mint „szeretett Fiadat, akiben kedved telik”.

Miután testét az Addison-kór teljesen fölemésztette, 1906. november 9-én a következő szavakkal búcsúzott a földi léttől: „Megyek a Fénybe, a Szeretetbe, az Életbe…!”

Huszonhat év… Egy tavasznyi idő… Mégis elég volt a kibontakozáshoz, ahhoz, hogy egészen kimondja magát Istennek és testvéreinek, akik sokkal többen vannak, mint valaha is gondolta volna.

Az Egyház 1984. november 25-én avatta boldoggá. 
Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet Isten jelenlétének prófétája. Élete példaértékű jelentőséget hordoz: megmutatja, hogyan lehetünk mi is égő csipkebokrok, melyekben az Úr kinyilatkoztatja magát (vö. Kiv 3,2). A bokorból pedig ez az üzenet hangzik: Isten téged sem szeret kevésbé: Ő benned lakik, és vár.

Még ha a te történeted más formát ölt is, ez tulajdonképpen nem lényeges. A fontos az, hogy megtaláld a rejtett forrást, amely átalakítja kertedet. Isten szeretne a forrásod és a kerted lenni.