Avilai Szent Teréz
Jézusról nevezett Szent Terézia
(1515-1582)
Tereza de Cepeda y Ahumada 1515. március 28-án született Avilában. Édesapja, Don Alonso Sánchez de Cepeda, édesanyja Doňa Beatrix de Ahumada. Hárman voltak leánytestvérek és kilenc fivérük volt édesapja két házasságából. A fiúk mind a hadsereget választották, és főként az „Indiákon” katonáskodtak, azaz a dél-amerikai hódító háborúkban vettek részt. Teréz mindössze tizennégy esztendős volt 1528-ban, amikor elveszítette édesanyját. Idősebb nővére nemsokára férjhez ment, így ő lett a ház asszonya. 1531-ben édesapja bentlakásba küldte az ágostonos nővérekhez, ahonnan a következő évben betegség miatt hazatért családjához. Húsz évesen, 1535-ben belépett a kármeliták avilai Megtestesülésről nevezett kolostorába. Két évvel később fogadalmat tett a kb. 180 nővért számláló közösségben. Alig huszonhárom évesen súlyosan megbetegedett, és négy napot töltött mély kómában. Ezt nyolc hónap élet-halál harc követte, és három éven át bénultan feküdt. Egészsége egész életében törékeny maradt.
Avila Szent Teréz cellája
Élete első huszonhét éve a Megtestesülés kolostorban telt, említésre méltó külső események nélkül. 1562. augusztus 24-én azonban – negyvenhét évesen – megalapította első megreformált kolostorát Avilában, majd 1567-ben Medinában a másodikat. Ekkor találkozott először Keresztes Jánossal, akivel 1568-ban megalapította a rend férfi ágát.
1571-73 között perjelnő volt előző kolostorában, a Megtestesülésben, majd újabb alapítások következtek egyre növekvő üldöztetések közepette, míg végül 1581-ben létrejött a „sarutlanok” önálló provinciája. Szent Teréz összesen tizenhét kolostort alapított. Alba de Tormes-ben hunyt el hatvanhét éves korában, 1582. október 4-én.
V. Pál pápa avatta boldoggá 1614-ben és XV. Gergely pápa szentté 1622-ben. VI. Pál pápa 1970-ben egyháztanítóvá nyilvánította. Főbb művei: Önéletrajza (1562), A tökéletesség útja (1566-67), Az alapítások könyve (1573), A belső várkastély (1577) és több száz fennmaradt levele, valamint lelki beszámolói.
Szent Terézia életének van egy másik dimenziója is, amely meghatározóbb, mint szociális környezete és a külső események sora. Attól vált ő igazán azzá, aki, ami belül történt vele a lelke mélyén.
Többéves szerzetesi élet után, negyvenedik életévéhez közeledve, eljutott egy meghatározó krízishez. Szent Ágoston vallomásait olvasva megélt egy mély „megtérés”-tapasztalatot, amely az Istennek való teljes önátadásra vezette. Ez megfelelt legbensőbb vágyainak: „Élni vágytam – mert jól felfogtam, hogy nem élek, hanem a halál árnyékával küszködök –, és nem volt, aki életet adjon, és én nem tudtam azt megszerezni…” (Ö 8,13)
1544-ben, negyven éves korában kezdődtek mély vallásos tapasztalatai, amelyeket misztikus kegyelmek kísértek. „…megtörtént velem, hogy váratlanul Isten jelenlétének érzése fogott el, amiben semmi módon sem kételkedhettem, hogy Ő bennem volt, vagy én teljesen elmerülve Benne.” (Ö 10,1) Ezzel egy új élet kezdődött Szent Teréz számára: „Új könyv kezdődik itt, akarom mondani, új élet: mert ami eddig volt, az enyém volt, de amelyet az imádság dolgainak elbeszélésétől fogva éltem, azt inkább, úgy érzem, Isten élte énbennem. Mert világosan látom, hogy én képtelen lettem volna ilyen rövid idő alatt kiemelkedni ennyire rossz szokásokból és cselekedetekből. Áldott legyen az Úr, hogy megszabadított önmagamtól.” (Ö 23,1)
Öt évvel később éli át élete meghatározó élményét: belép Krisztus emberségének tapasztalatába. Erről részletesen beszámol Önéletrajzának 27-28. fejezetében. Ez a „meghatározó esemény” lesz azután minden vállalkozásának kiindulópontja, mintha csak egy újjászületést élt volna meg elérve a keresztény érettséget. Ettől kezdve születtek meg első írásai.
„Ó Jézusom, ki tudná leírni azt a fenséget, amellyel megjelensz nekünk! Mennyire Urának mutatkozol az egész világnak, s a mennynek és ezer más világnak, és számtalan világnak és mennynek, amelyet Te teremthettél volna! Abból a fenségből, amellyel megjelensz, megérti a lélek, hogy még ez is semmi ahhoz képest, hogy Te vagy ezek Ura.
Világosan látni itt, ó Jézusom, milyen kevés a hatalma az összes gonosz szellemnek a Tiédhez képest, s ha valaki kedvedre tenne, az az egész poklot eltiporhatná. Ebből látszik, miért rémültek meg a gonosz szellemek, amikor alászálltál a pokol tornácára, s miért kívántak ezer más lentebbi poklot, ahová elmenekülhetnének egy ilyen nagy fenség elől. Látom, mennyire szeretnéd megértetni a lélekkel, milyen nagy a hatalma a Te legszentebb Emberségednek, egyesülve az Istenséggel.” (Ö 28,6)
Önéletrajza 29. fejezetében számol be a „szívsebzés” kegyelméről, amely a lelkében végbement változások szimbóluma. Tizenkét évvel később élete utolsó szakaszát megjelölő élménye a „lelki házasság” ajándéka.
„Nem lehet kifejezni, sem elmondani, milyen módon sebzi meg Isten a lelket, és milyen nagy fájdalmat ad, hogy elfeledkezzen önmagáról; de ez a fájdalom olyan ízes, hogy nincs akkora gyönyörűség az életben, amely nagyobb örömet adna. A lélek – mint mondtam – folyton szeretné, ha ettől a bajtól haldokolna.
Ez a fájdalom és boldogság teljesen bolonddá tett, mert nem értettem, hogyan lehetséges ez. Ó, micsoda látvány egy ilyen sebzett lélek! Egy olyan – úgy értem –, amelyet ilyen fenséges okból nevezhetünk megsebzettnek, és amely világosan látja, hogy nem ő mozdult arra, ahonnét ez a szeretet jön, hanem az Úr igen nagy szeretete ültette bele ezt a szikrát, amely teljesen elégeti őt. Ó, hányszor jut eszembe, amikor így vagyok, Dávidnak az a verse: Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik a lelkem tehozzád Istenem.” (Ö 29,11)
Ezt követően életének utolsó tíz éve a legaktívabb szakasz. Egyre hosszabb alapítási utakat tesz Kasztíliában és Andalúziában nagy betegen, sokszor közel állva a halálhoz. Halála előtt egy évvel így ír lelki áldozatáról: „Az akarat soha, még önkéntelen indulat formájában sem adja fel azt a vágyát, hogy Isten akarata teljesedjék benne. Ez a megnyugvás olyan erős, hogy nem óhajtja sem az életet, sem a halált, hacsak nem olykor-olykor egy pillanatra, azért, hogy megláthassa Istent.” (Hatodik lelki számadás)
Utolsó szavai jegyesi szeretetét tükrözik Krisztus iránt: „Az Egyház leányaként halok meg.” „Itt az ideje, Jegyesem, hogy lássuk egymást.”
Buzdítása a belső ima gyakorlására:
„A nagy jóról, amelyet az nyer, aki az imádságban – úgy értem, a belső imában – gyakorolja magát, sok szent és jó ember írt már, dicsőség legyen érte Istennek! (…) (Én) Arról tudok csak beszélni, amiről tapasztalatom van, ami pedig az, hogy bármilyen rosszakat művel is, aki elkezdte, ne hagyja abba, mert ez az az eszköz, amely által vissza tud térni a gyógyuláshoz, és nélküle sokkal nehezebb lesz. (…) higgye el, hogy nem csalhatják meg az Ő szavai, s ha igazán megbánjuk bűnünket, és elhatározzuk, hogy nem bántjuk meg Őt, visszatér a barátsághoz, amelyben volt velünk, és megadja azokat a kegyelmeket, amelyeket korábban megadott, sőt olykor sokkal többet is, ha a megbánás megérdemli; és aki még nem kezdte el, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora jótól. Nem félni kell, hanem vágyakozni; mert még ha nem is haladna előre, és nem tenne erőfeszítést, hogy tökéletes legyen és megérdemelje azokat az örömöket és ajándékokat, amelyeket az ilyeneknek ad az Úr, mégis egy kicsit előbbre jutna az égbe vezető úron, egyre jobban megértve azt; s ha kitart, bízom Isten irgalmában, hogy senki sem választotta Őt úgy barátjául, hogy Ő meg ne fizetett volna neki érte. Mert véleményem szerint nem más a belső ima, mint bensőséges kapcsolat fenntartása oly módon, hogy sokat vagyunk egyedül Azzal érintkezve, Akiről tudjuk, hogy szeret minket. (…) látva, milyen messze juthattok az Ő barátságával, és hogy mennyire szeret titeket, tűrjétek el annak a fájdalmát, hogy sokat vagytok együtt azzal, Aki annyira különbözik tőletek.” (Ö 8,5)
„Ó, lelkem kegyes és szerelmetes Ura! Azt is mondod: »Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik szomjúhoztok és én megitatlak titeket.« De hát hogyan szabadulhat meg nagy szomjúságától az, aki e nyomorú földi dolgok utáni vad vágyakozás eleven lángjaiban ég? Hatalmas szüksége van vízre, hogy a lángokban végül föl ne emésztődjék. Jól tudom, Uram, hogy nagy jóságodban meg fogod adni nekik azt, Te magad mondod, s nem lehet, hogy ne álld a szavadat. Azonban, ha megszokván, hogy e tűzben éljenek, s abban nevelkedvén, már nem érzik a szomjúságot, s oktalanul nem is látják be, mely nagy szükséget szenvednek, hogyan tudnád orvosolni a bajukat, Istenem? Csakhogy Te épp azért jöttél a világra, hogy az efféle nagy szükségeket orvosold. Kezdd meg, Uram; a legkeservesebb dolgokban mutatkozzék meg a Te irgalmad! Lásd, Istenem, máskülönben sokat nyernek a te ellenségeid. Légy irgalmas azokhoz, akik magukhoz irgalmatlanok; mivelhogy balsorsuk olyan állapotba juttatta őket, hogy nem akarnak Tehozzád jönni, jöjj Te őhozzájuk, Istenem! Kérlek Téged az ő nevükben, s tudom, ha megértik önmagukat, ha eszükre térnek, s szeretni kezdenek Téged, fel fognak támadni ezek a halottak.
Ó, Életem, aki mindenkinek életet adsz! Ne tagadd meg tőlem ezt az édességes vizet, amit az arra áhítozóknak ígérsz. Én áhítom, Uram, és kérem, és Tehozzád megyek. Ne rejtőzz el, Uram, előlem, hiszen tudod, milyen szükséget szenvedek, s tudod, hogy ez a víz a Te általad megsebzett lélek valódi orvossága. Ó, Uram, hányféleképpen égethet a tűz ebben az életben! Ó, hányféle okból lehet félelemmel élni! Van tűz, mely elemészti a lelkét, s van, amely megtisztítja, hogy örökké éljen, és Tebenned lelje gyönyörűségét. Ó, az én Istenem sebeiből fakadó eleven források! Mely nagy bőségben fakadtok mindig a mi táplálásunkra, s mily biztos léptekkel lábal át e nyomorú élet veszélyein az, akinek sikerül emez isteni itallal élnie.” (A lélek kiáltásai Istenhez IX.)