Életbe vágó találkozás

2014.08.12 19:22

Keresztes Szent János olyan emberekhez szól, akik úgy érzik, képtelenek a változásra. Olykor megtapasztalhatjuk: jelen van életünkben a meghívás a szabadságra és a teljességre, hogy többek legyünk annál, amik most vagyunk. János ezt a meghívást saját életére vonatkoztatva a következőképpen fogalmazta meg: hivatása, hogy kinyújtsa kezét Isten felé. Van bennünk azonban egy kimondhatatlan félelem, amely lehetetlenné teszi a változást. Félünk, hogy hiába nyújtjuk ki kezünket, nem leljük, amit kerestünk. Felmerül a kérdés: Ha teljesen odaadom magam Istennek, vajon betölti-e majd az életem?

Lényünk természeténél fogva idegenkedünk attól, hogy igent mondjunk egy olyan útra, amely egyirányú, és esetleg kietlen pusztába vezet. Ez a félelem mindent aláás. Noha más utat nem választunk, valójában nem szánjuk rá magunkat arra sem, hogy teljes egészében az egyirányú utat válasszuk.

Ezzel kapcsolatban Keresztes Szent Jánosnak olyan mondanivalója van számunkra, ami hasznunkra válhat. János egy személyben költő, lelkipásztor és misztikus. Mindenekelőtt arról tanúskodik, hogyan alakította át Isten az életét – hogyan volt Isten az ő „életébe vágó”. János vállalta a teljes önátadás kockázatát, ezért hiteles szemtanúként beszél tapasztalatairól. Olyan Istenről tanúskodik, aki igenis behatol az életünkbe, hogy találkozhassunk Vele, átalakuljunk, és hagyjuk, hogy Ő töltse be legmélyebb szükségleteinket.

János nyelvezete ezt a találkozást hivatott érzékeltetni. Erőteljes képeket használ: Istenről inkább költészetben szól, mint prózában. A mennyasszony és a vőlegény szóhasználatával él, ami a lehető legalkalmasabb arra, hogy kifejezze Istenről alkotott felismeréseit. (…)

Egy nagylelkű Isten minden nehézség nélkül elfogadható, amikor az életünkben simán mennek a dolgok. De mi történik akkor, ha minden összezavarodik, és elhatalmasodik a sötétség? Mi történik, amikor a jól bevált sémák, amelyekben hittünk, egyszer csak összeomlanak, vagy amikor úgy érezzük, még ahhoz is túl messzire távolodtunk, hogy egyáltalán erőfeszítést tegyünk? Valójában mindig határmezsgyén mozgunk, és életünk egyes eseményei – mint például a veszteségek, kudarcok, a stressz vagy a bűn – a káosz veszélyére emlékeztetnek.

János éppen ezen a ponton áll: a bizonytalanság küszöbén. Meg akar győzni arról, hogy ami a határmezsgyén túl van, az nem egyszerűen a káosz. A sötétség magában hordozza Isten Lelkét, aki a halál vizei fölött lebeg. Nála van a feltámasztás hatalma. (…)

János tapasztalata Isten életbe vágó megjelenéséről és a sötétségről önmagában nem garancia arra, hogy a mi életünk is nyitott az isteni jelenlétre. A Szentírás egyetlen utat ismer, és János szavainak csak annyiban lehet valóságos ereje, amennyiben azok Jézusról szólnak számunkra.

Amikor János lelkét szóra bírjuk, valójában Krisztust keressük. Azzal a reménnyel indulunk el, hogy ott Krisztust találjuk, aki formát ad mindennek a világegyetemben. János a világot úgy látja, mintha Nagypéntek és Húsvétvasárnap közé lenne kifeszítve, a halál és a feltámadás közé, ahol minden otthonra lel. A mi sötétségünkben felfedezi Jézus sötétségét, és már előre hirdeti Húsvét életbe vágó eljövetelét.

János megtapasztalta az egykor keresztfához szegezett, de most már szabad Jézust. Ennek a tapasztalatnak bátorságot kell adnia nekünk ahhoz, hogy megkíséreljük elhinni: számunkra is lehetséges a változás.

(Iain Matthew OCD: Az életbe vágó Isten c. könyvéből)