A Szentatya rögtönzött beszéde a madagaszkári Kármelben

Ferenc pápa 2019.szeptemben 7-én, szombaton 11.15 órakor helyi idő szerint (Erdélyben ugyanaz) meglátogatta Madagaszkár szigetén a fővárosi antananarivei kármelt, és szólt az egybegyűlt száz szemlélődő nővérhez, valamint a kívülre rekedt hetven novíciához, akik nem fértek be a helységbe. Előre elkészített beszédét átnyújtotta a perjelnőnek, hogy majd olvassák el, ha elmegy, és elmélkedjék át. Most inkább „kapásból”, azaz szívből szól hozzájuk.

Olyan jelentős ez a szemlélődőknek mondott spontán beszéd, mert a fele – ha nem az egész – Kis Szent Terézről szól, Szentatyánk kedves Szentjéről –, ezért lefordítottam a vatikáni sajtóiroda közleménye alapján eredetileg olaszul mondott beszédét, és megküldöm nektek is. (forrás: Viaggio Apostolico di Sua Santità Francesco in Mozambico, Madagascar etc.  https://press.vatican.va/content/ salastampa/it/bolletino/pubblico/2019/ /09/06/066).

Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek

 

A Szentatya spontán homíliája

 

Írásban majd át adják nektek azt, amit elkészítettem, így majd el tudjátok olvasni, nyugodtan átelmélkedni. Most szívből szeretnék valamit mondani nektek. 

 

A Királyok I. könyvéből vett olvasmány (2,2b-3) Józsuénak[1] szólt, bátorságra buzdította: „Légy bátor, és bizonyulj férfinak!” Bátorság. S az Úr követésében bátorságra van szükségünk, mindig, egy kis bátorságra. Igaz, a legnehezebb munkát Ő maga végzi el, de nekünk van szükségünk bátorságra, hogy hagyjuk: végezze. Eszembe jut egy jelenet, amely annyit segített nekem papi és áldozópapi életemben (nella mia vita di sacerdote e di prete). Egy késő este két nővér, egy nagyon fiatal és egy öreg elindultak az ebédlő (refettorio = refektórium) felé a kórusról, ahol a vesperást imádkozták. Az öregecske nővér nagyon nehezen járt, szinte bénult volt már, és a fiatal megpróbált segíteni rajta, de az idős felidegesedett, ezt mondta: „Ne nyúlj hozzám! Ne tedd ezt, mert leesem!” S Isten tudja, de úgy látszott, hogy a betegség az öregecskét egy kissé idegessé tette. Ám a fiatal mindig mosollyal az arcán továbbra is kísérte. Végül az ebédlőbe értek, a fiatal igyekezett segíteni leültetni, de az öregecske újra följajdult: „Ne, ne, itt fáj, fáj …”, de végül leült. Egy másik fiatal viszont biztosan ki adta volna az útját ennek a nővérnek! (szerk.) Ám ez a fiatal mosolygott, vette a kenyeret, elkészítette és odaadta neki. Ez nem mese, ez igaz történet: az öreget Szent Péterről nevezett Nővérnek hívták, és a fiatalt Gyermek Jézusról nevezett Teréz Nővérnek.[2]

 

Ez igaz történet, amely a közösségi élet egyik darabkáját tükrözi, amely megmutatja azt a szellemet, amelyben meg lehet élni a közösségi életet. Ez a szeretet (carità) a kicsi és a nagy dolgokban. Az a fiatal azt is gondolhatta volna: „Igen, de holnap elmegyek a perjelnőhöz és megmondom neki, küldjön egy erősebbet ennek az öregnek a segítségére, mert én már nem bírom.” Nem így gondolkodott. Hitt az engedelmességben: „Az engedelmesség adta nekem ezt a szolgálatot (szerk.) és megteszem.” Az engedelmesség erejénél fogva kitűnő szeretettel végezte ezt a munkát. Tudom, hogy ti mindannyian, klauzúrában élő nővérek, azért jöttetek, hogy közel legyetek az Úrhoz, hogy keressétek a tökéletesség útját; de a tökéletesség útja ezekben a kis lépésekben áll, amelyeket az engedelmesség útján teszünk. A szeretet (carità) és a szeretet (amore) kis lépései. Kis lépések, amelyek semminek látszanak, de olyan kis lépések, amelyek vonzanak, amelyek „rabul ejtik” az Istent, kicsi szálak, amelyek „foglyul ejtik” Istent. Erre gondolt a fiatal: a szálakra, amelyekkel Istent ejtette foglyul, a kötelékekre, a szeretet kötelékeire, amelyek a szeretet kis tettei, kicsik, nagyon kicsik, mert a mi kicsi lelkünk nem tud nagy dolgokat tenni.

 

Légy bátor! Bátorság ahhoz, hogy kis lépéseket tégy, bátorság ahhoz, hogy hidd: az én kicsinységemen keresztül lesz Isten boldog és végbe viszi a világ üdvözítését. „Nem, de én azt gondolom, hogy a szerzetesi életnek meg kell változnia, tökéltesebbnek kell lennie, közelebb Istenhez, és ezért akarok perjelnő, káptalani tag lenni, hogy megváltoztassam a dolgokat!...”. Nem mondom, hogy valaki is közületek erre gondol… De az ördög befurakodik ezekben a gondolatokban. Ha te nemcsak a kolostort, nemcsak a szerzetesi életet akarod megváltoztatni – megváltoztatni és megmenteni Jézussal –,  a világ megmentése a szeretetnek, az önmagunkról való lemondásnak ezekkel a kis lépéseivel kezdődik, amelyek foglyul ejtik Istent és közénk hozzák.

 

Térjünk vissza a fiatal és az öreg történetére! Azoknak az estéknek egyikén, vacsora előtt, miközben a kórusról az ebédlőbe (refettorio = refektórium) mentek –, tíz perccel előbb jöttek ki a kórtusból, hogy az ebédlőbe induljanak, lépésről lépésre – Teréz zenét hallott, kívülről…: ünnepi zene volt, táncmulatságé… S arra az ünnepélyre gondolt, ahol fiatal fiúk és leányok táncolnak tisztességesen, szép családi ünnepségen…, talán lakodalom, születésnap van… A zenére gondolt, mindarra… S valamit halott belül; talán azt hallotta: „Milyen szép volna ott lenni közöttük”, nem tudom… Hirtelen döntött, azt mondta az Úrnak, hogy soha, soha nem cserélné fel az öreg nővér iránt tett gesztusainak egyikét sem azzal a világias ünnepéllyel. Ezek boldogabbá tették a világ minden báljánál.[3]

 

Biztos hozzátok is elér a világiasság annyiféle rejtett formában. Tudjatok megkülönböztetni, a perjelnővel, a közösséggel a káptalanban[4], megkülönböztetni a világiasság hangjait, hogy ne vonuljanak be a klauzúrába. A világiasság nem klauzúrás nővér, sőt, kecske, amelyik saját útjait járja, kivezet a klauzúrából… Amikor világias gondolataid támadnak, zárd be az ajtót és gondolj a szeretet kis tetteire: ezek mentik meg a világot! Teréz inkább a kis öreget őrizte és haladt előre.   

 

Amit most fogok mondani nektek, nem azért mondom, hogy megijesszelek titeket, de ez valóság, Jézus mondta, és megengedem magamnak, hogy én is ezt mondjam. Közületek mindegyiketeknek meg kellett harcolnia azért, hogy a kolostorba lépjen, harcolnia kellett, annyi sok jót tett mindegyiktek, és győzött, győzött: legyőzte a világias szellemet, legyőzte a bűnt, legyőzte az ördögöt. Talán, azon a napon, amikor beléptél a kolostorba, az ördög az ajtónál maradt, szomorúan: „Elvesztettem egy lelket”, és elment onnan. Ám azután elment tanácsot kérni egy másik, ravaszabb ördögtől, egy öreg ördögtől, aki biztosan azt mondta neki: „Légy türelemmel, várj…”. Ez az ördögnek a szokásos eljárásmódja. Jézus mondja. Amikor az ördög szabadon hagy egy lelket, elmegy; majd, egy kis idő után vissza akar térni, és látja, hogy az a lélek olyan szép, olyan jól rendezett, annyira szép, és be akar menni hozzá. S mit mond Jézus? Az az ördög megy, keres hét másik nála rosszabbat, és ezzel a héttel visszatér, s be akar menni abba a kitakarított házba. Nem tudnak zajongva bemenni, hanem mintha rablók volnának, jólnevelten kell belépniük. Így a „jólnevelt” ördögök becsengetnek: „Szeretnék bemenni…, ezt vagy azt a segítséget kérem, vagy azt a másikat…”. S engedik őt bemenni. Jólnevelt ördögök lépnek be a házba, újra elrendeznek téged, és azután, Jézus mondja, annak az embernek vagy annak a nőnek a vége rosszabb lesz a kezdetnél.[5] De hát nem vetted észre, hogy gonosz szellemről van szó? „Nem, annyira jólnevelt volt, annyira jóságos! S most, nem, én hazamegyek, mert ezt már nem tudom eltűrni…”. Most már túl késő, hagytad, hogy nagyon mélyre hatoljon a szívedbe. Nem vetted észre, nem beszéltél a perjelnővel, nem beszéltél a káptalannal, valamelyik nővérrel a közösségben? A kísértő nem akarja, hogy felfedjék, ezért nemes személynek öltözve, jólneveltként jön, olykor lelkiatyaként, olykor… De kérem, nővér, amikor valami furcsa dolgot hallasz, azonnal beszélj! Azonnal beszélj! Hozd nyilvánosságra! Ha Éva idejében beszélt volna, ha elment volna az Úrhoz és azt mondta volna neki: „Ez a kígyó ezeket és ezeket mondja nekem, te mit gondolsz róla?” Ha idejében beszélt volna róla! Ám Éva nem beszélt, és jött a szerencsétlenség. Ezt a tanácsot adom nektek: azonnal beszéljetek, idejében beszéljetek, amikor van valami, ami elrabolja nyugalmatokat; nem békét mondok, hanem előbb még a nyugalmat, azután a békét. Ez az a segítség, ez az a védelem, amely megvan a közösségetekben: az egyik segíti a másikat, hogy egyesült harcvonalat képezzetek az életszentség megvédésére, Isten dicsőségének megvédésére, a szeretet megvédésére, a kolostor megvédésre. „De mi jól védekezünk a lelki világiasság ellen, jól védekezünk az ördög ellen, mert kettős rácsunk van és középen még függöny is van!” A kettős rács és a függöny nem elég. Lehetne akár száz függönyötök is! Szeretetre, imára van szükség. A szeretet (abban áll, hogy) idejében tanácsot kértek, meghallgatjátok nővértársaitokat, meghallgatjátok a perjelnőt. Továbbá (fontos) az Úrral végzett ima, az imádság: „Uram, igaz, ezt és ezt hallom, ezt és ezt mondja nekem a kígyó, igaz?” Az a fiatal Teréz, alighogy hallott valamit bensejében, beszélt róla a perjelnővel…, aki nem akarta őt, nem akart jót neki! „De hogyan mehetnék a perjelnőhöz, amikor minden alkalommal, amikor meglát, kimutatja a fogát!” Igen, de a perjelnő Jézus. „De, atya, a perjelnő nem jóságos, gonosz.” Hagyd, hogy mondja ezt az Úr, számodra a perjelnő Jézus. „De a perjelnő kissé már öreg, nem mennek jól a dolgok nála…” Hagyd, hogy döntsön a káptalan; te, ha ezt akarod mondani, mond el a káptalanban, de te menj a perjelnőhöz, mert ő Jézus. Mindig a szív átlátszósága! (a lényeges). Mindig, amikor beszélsz, győzöl.   

 

S ez a Teréz, aki tudta, hogy a perjelnő számára ellenszenves (antipatica), elment hozzá. Igaz, el kell ismerni, hogy nem mindegyik perjelnő a rokonszenv (simpatia) Nobel-díjasa! Ám ők Jézus. Az engedelmesség útja tesz a szeretetben alattvalóvá, leszel a szeretet alattvalója.

 

Azután, ez a Teréz megbetegedett. Megbetegedett, és lassan-lassan úgy tűnt neki, hogy elveszítette a hitét. Ez a szegényke, aki életében el tudta zavarni a „jólnevelt” ördögöket, halála óráján nem tudta, hogyan bánjon az ördöggel, aki körülötte forgott. Azt mondta: „Látom: forog, forog…” Az utolsó napok, az élet utolsó hónapjainak ez a sötétsége. A kísértésből, a lelki harcból, a szeretet gyakorlásából nem megyünk nyugdíjba: egészen a végsőkig harcolnod kell. A végsőkig. A sötétségben is. Azt gondolta, hogy elveszítette a hitét! S hívta a nővéreket, hogy szenteltvizet hintsenek az ágyára, hogy szentelt gyertyákat hozzanak…[6] A kolostorban a harc mindvégig tart. Ám szép, mert ebben a harcban – kegyetlen, de szép –, ha igazi, nem veszítik el a békét.  

 

Ez a Pápa – fogjátok mondani – egy kicsit „folklorisztikus” (folklorico), mert ahelyett, hogy hittudományi dolgokról beszélne nekünk, úgy szólt hozzánk, mint kislányokhoz. Bárcsak lennétek mindnyájan kis leánygyermekek lélekben, legalább! A gyermekségnek abban a méretében, amelyet az Úr annyira szeret.  

 

Szeretném befejezni Teréz történetét a kis öreggel. Ez a Teréz most egy öreg férfit kísér. S most tanúságot akarok tenni erről, tanúságot akarok tenni, mert ő elkísért engem, minden lépésnél elkísér engem. Megtanított arra, hogy megtegyem a lépéseket. Olykor egy kicsit ideges vagyok és elküldöm, akárcsak Szent Péterről nevezett Anya. Olykor meghallgatom; olykor a fájdalmak nem engedik, hogy jól meghallgassam… Ám hűséges barátnő. Ezért nem akartam nektek elméletekről beszélni, egy Szenttel megélt tapasztalatomról akartam beszélni, és elmondani, hogy mi az, ami képes szentté tenni és melyik úton lehet szentté válni. 

 

Előre! És bátran!