Henri Morice: Jézus személyisége
LEGÚJABB KÖNYVEINK, MELYEK A JEL KIADÓVAL KÖZÖS GONDOZÁSBAN JELENTEK MEG (3.)
AJÁNLÁS
Milyen lehetett Jézussal találkozni földi életében? Milyen volt személyisége? Erre a kérdésre keresi a választ jelen könyvében Henri Morice kanonok, a bölcsészettudomány doktora. Az evangélium alapján megrajzolja Jézus portréját, bemutatja személyiségi jegyeit, tulajdonságait. Jézus emberségét vizsgálja, anélkül azonban, hogy Istenségét figyelmen kívül hagyná. Kiváló beleérző képességgel és színes előadásmódjával a szerző bennünket is magával ragad és meghív, hogy legyünk jelen az evangéliumi történetekben. Rávezet továbbá arra, hogy meglássuk, hogyan érinthet minket most a Jézus földi életében történt egy-egy esemény.
Szarkazmussal szól néhány visszás emberi magatartásról, melyek nem csak a II. világháború előtti társadalmakra voltak jellemzők. A szuverén személyiséget és ítéletalkotást elnyomó irányított gondolkodás, amely már a háború előtt megkezdődött és aláaknázta társadalmainkat, mára – a tömegkommunikációs, digitális technika robbanásszerű fejlődésével – mindent elárasztott. A hedonista életszemléletet harsogva hirdető médiában az evangélium önkorlátozásra hívó hangja, mely az Isten és a felebarát szeretetét plántálja belénk, csupán halk zönge. Ugyanakkor mindenki érzékeli, hogy a világ szakadék felé rohan, és különféle próbálkozások is születnek ennek megakadályozására.
A szerző hangsúlyozza, hogy az evangéliumi szeretetnek nincs alternatívája sem az egyén, sem a közösség életében. „A mai utópisták, a megvalósíthatatlan eszmék hirdetői – írja Morice atya – föl akarják cserélni az evangéliumi szeretetet a jog elvont fogalmával, de milyen gyönge alap ez! A világ békéjének milyen kevés biztosítéka! A különböző nemzetek megbízottai összeülnek, hogy a peres, vitás kérdésekben döntsenek. Határozatokat hoznak, szerződéseket írnak alá, de – még ha őszintén is gondolják – mit érnek ezek a megegyezések? Annyit érnek, amennyit a bizonytalan és változó emberi akarat ér.”
Az erkölcs alapja a hit, amit egyetlenegy eszmeáramlat sem kerülhet meg anélkül, hogy ne okozná önnön pusztulását, és hogy kárt ne tenne követőiben. Erkölcs nélkül nem lehet közösséget építeni, mert „hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad az építő” (Zsolt 126). „Ne reméljétek – olvassuk e könyvben –, hogy fönntartjátok a társadalmi békét, ha elpártoltok a vallásos hittől, vagy ha ellene harcoltok! Ezért a katolikusok számára gyanús az istentagadó nemzetköziség, és minden jó hazafi szemében gyűlöletessé teszi azt az a körülmény, hogy a haza elpusztításán dolgoznak. Ezen eszme követőinek szemében az emberiség nemzetekre való tagoltsága idejétmúlt, elavult, káros és eltűnésre van ítélve. Az országhatárok lerombolásáról és egy világköztársaság eljöveteléről álmodoznak, olyan Kozmopolisz-féléről, ahol többé nem lesz sem francia, sem német, sem magyar, sem japán, sem orosz, hanem csak munkások, akiket a tudomány kormányoz majd a haladás útján. Ez az eszmény annyira elcsábítja, elbűvöli őket, hogy szeretnének mindent megsemmisíteni, ami útjukat állja: a honvédő hadsereget, a haza jelvényét, a zászlót, a nemzeti nyelvet és irodalmat, melyben az ősök szelleme megtestesül. Megvetéssel és gyűlölettel tudnak csak gondolni azokra a polgártársaikra, akik nem hisznek képzelődéseikben: »Ezek a kokárdások, elfogultak, soviniszták, rajongók méltók az általános megvetésre« – mondják. Amikor viszont idegenekről beszélnek nekik, ellágyul a szívük és csupa gyöngédséggel telik meg. Ó, mennyire jól tennék ezek az ábrándozók, ha visszatérnének az evangéliumhoz, amely, mint már oly sokszor mondták, a józanság iskolája!”
Ha meggondoljuk, hogy a szerző ezeket a sorokat a II. világháború előtt írta, elcsodálkozunk, hogy a fölvázolt téveszme milyen rombolást végzett napjainkra. A haza fogalma és szeretete kétségessé vált. A jobb megélhetés reményében a ma embere vándorol, és gyökértelenné válik, mert előbb-utóbb elveszti nyelvét, nemzeti identitását, és ezzel együtt hitében is gyöngül, ha éppen el nem vallástalanodik. Ha mindent a pénz mozgat életünkben, idegenekké válunk mind saját szülőföldünkön, mind a nagyvilágban, amerre csak bolyongunk. Morice atya gyönyörűen ír a hazaszeretetről, melynek létjogosultságát Jézus életéből vezeti le. „Krisztus – írja – senki iránt sem viseltetik haraggal. Minden embert szeret, de a sokaságban, melyet rokonszenves tekintetével átölel, megkülönböztetéssel és különös figyelemmel van honfitársai iránt. Érzelmeiben az első helyet adja nekik. Szeretete az egész emberiségé, vonzódása hazájáé.”
A hamis emberbaráti szeretetről lerántja a leplet, és követőinek tükröt tart az evangéliummal. Jézus „szeretetének – írja – semmi köze sincs a korunkban agyondicsőített humanista szeretethez. Hány fellengzős ember van, aki színészkedő és nagyhangú tisztelettel beszél az »emberiségről«. Megszemélyesítik ezt a gyűjtőfogalmat, és mint bálványt tisztelik. Imádnak egy fogalmat, egy nagybetűs szót, a húsból és vérből való emberekkel pedig nem törődnek, mert azok kicsinyek, jelentéktelenek. Ezek az álmodozók szenvedélyesen szeretik az egészet, és figyelemre sem méltatják az egyeseket, akikből áll. Becsülik a nyájat, s nem törődnek a bárányokkal. A Jó Pásztor ellenben gondját viseli minden egyes juhnak. Ő nem érthetetlen és névtelen tömeget lát bennük, hanem egyenként és név szerint hívja őket.” A hamis tolerancia helytelenségét is kiemeli, amelyet Jézus sem követett földi életében. Fölfedi azok tévedését, akik a vallási szinkretizmust, az igazság relativizálását hirdetik, valamint fölfedi a szabadelvű gondolkodás és élet visszásságát. Azt mondják, hogy „a legokosabb – olvassuk a VIII. fejezetben –: közeledni ellenfeleinkhez, amennyire csak lehet, és ebből a célból közös megegyezési alapot találni. (…) Felejtsük el, ami szétválaszt, és csak arra gondoljunk, ami egyesít bennünket. (…) Ebből meg lehet ismerni azoknak a gondolkodását, akiket ma szabadelvűeknek, liberálisoknak neveznek: megalkudni a végletekig. Mások – végletekig erőltetve a relativizmus következményeit – azt állítják, hogy minden vélemény védhető. Nincs tehát helye annak, hogy kibontsuk, és teljes megvilágításba helyezzük a bennük foglalt igazságrészleteket. (…) Például azt mondják, hogy felváltva vagy egyszerre is elfogadhatjuk a számtalan bölcseleti rendszert. Ezek ugyanazon tárgy különböző szempontjai, tükördarabkák, amelyek mindegyike a valóság egyik oldalát sugározza. (…) Ezek az elméletek, amelyek számtalan kiváló szellemet tévesztenek meg, részükről vagy tudatlanságot feltételeznek, vagy pedig az igazság nagyon is egyéni, netalán hamis felfogását, megismerését.”
Morice atya hangsúlyozza, hogy nem keverhetjük össze az ocsút a búzával, és buzdít, hogy álljunk ki a valódi értékek mellett, ahol nincs helye a relativizálásnak. A jót és a rosszat szét kell választanunk magunkban is, és az e kettő közti kibékíthetetlen szellemi harcot minden téren meg kell vívnunk. „A végtelen tudás azonban – írja – nem zavarhatja össze az igazat a hamissal, a jót a rosszal. Isten nem ismer megalkuvást, hajthatatlan, mert mindent tud. Jézus ugyanazon oknál fogva egyértelmű állításaiban, dönt és határoz. Nem békét jött hozni, hanem kardot, amely elszakít. Világosan különbséget tesz Isten országa és a világ között, a jó gabona és a konkoly, a juhok és a bakok között. Az emberiséget két vetélkedő táborba osztva, látja, hogy mindegyiknek megvan a maga feje és zászlaja. Ezek közt az ellenségek között lehetetlen a kiengesztelődés. Egy napon béke lesz, de nem megalkuvás által, hanem Isten táborának végleges győzelme által. Kiirtani a tévedést, a rosszat, ez tehát Jézus programja, célja…”
Téves képet alakítanánk ki Jézus személyéről, ha azt gondolnánk, hogy földi életében szíve nyugalmát soha nem zavarta meg például keserű érzés vagy a rossz miatt érzett harag. Hiszen fölvette az emberi természetet érzésvilágával együtt, de mentes maradt a bűntől, mert földi életében is olyan egységben élt Atyjával, hogy teljesen ment volt még a bűnre való hajlamtól is. „A fölháborodás és a harag – írja a szerző – a vágy természetes formája, mint akár a remény vagy az öröm. A gyűlölet nem más, mint a szeretet hátlapja. Ha tehát Jézus, mint tudjuk, hőn óhajtotta Atyja dicsőségét és az emberek üdvösségét, akkor nem kevesebb eréllyel támadta mindazt, ami tervében akadályozta. Lángoló, feltételt nem ismerő, meg nem alkuvó volt, úgy a rossz iránti gyűlöletében, mint a jó iránti szeretetében.” Érzelmeink önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Attól függően válnak jóvá vagy rosszá, hogy mit kezdünk velük. Jézusban is összecsapott például a halálfélelem gyötrelme a megváltás mérhetetlen örömével – és a Jó Pásztor életét adta juhaiért.
Jézus személyének megértéséhez, vagy inkább megsejtéséhez, a kulcs: istenemberi mivolta. A szerző ennek fényében vizsgálja Krisztus személyiségét. Mint Istenember új szövetséget hoz az emberiség életébe. Meghaladja az ószövetség világát, mert evangéliumában egyedüli parancsként a szeretetet adja. „Amikor az Ószövetségből áttérünk az evangéliumra, azt hisszük, egy új világba léptünk. Kétségtelen, hogy Jézus nem azért jött, hogy felbontsa a törvényt, hanem hogy tökéletesítse; megtartja lényegét és új szellemet önt belé.” Miben áll ez az új szellem? Amíg a Zsoltáros azért imádkozik, hogy Isten álljon érte bosszút ellenségein, Jézus azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg nekik, amint ő maga is tette. A próféták földi boldogságot ígérnek a népnek, ha megtartják a szövetséghez való hűséget, míg Üdvözítőnk ezen a világon a kereszt útját mutatja nekünk. „Ő tehát megújította az erkölcsi világot, és – mint Szent Máté megjegyzi – magára alkalmazhatta volna a Zsoltáros szavait: »Kimondom, ami el volt rejtve a világ kezdetétől fogva« (Mt 13,35).”
Az embert Jézus Krisztus, az Isten Fia megváltotta. Ezért kétkedve nézünk minden olyan új kezdeményezést, amely erre a célra irányul, legalábbis szóban. Mai világunkban az érdekek mozgatnak mindent, melynek mozgatórugója a pénz. A tetszetős eszmék mögött a régi és új hamis mammon áll, az embert pedig ennek szolgálatába akarják állítani, fogyasztásra ösztönözve szüntelen, úgy anyagi, mint szellemi vonalon. „Annak érdekében, hogy a helyes arányt megtarthassuk – olvassuk a könyvben –, biztos ítéletre, ritka egyenességre van szükségünk. Ezek után ki ne nézné csodálkozva az új Mózeseket, akik törvénytábláikkal – nem tudjuk, honnan – hozzánk érkeznek, és nyugodt vakmerőséggel hirdetik tízparancsolatukat? (…) és meg akarnak tanítani bennünket élni. Mekkora önhittség és mekkora esztelenség! Az embernek először is meg kell ismernie önnön természetét, eredetét, hogy megtaníthassuk kötelességtudásra.”
Társadalomkritikájában elutasítja az olyan próbálkozásokat, amelyek látszólag a jóra törekednek, de figyelmen kívül hagyják az emberi természet realitását, és Isten nélkül képzelik el az ember „szabad” jövőjét. Figyelmeztet, hogy a társadalom nem tömegekből, hanem személyekből áll, és ha nem gyakorolják az önkorlátozást, önzésük felborítja a békét. Isten nélkül nincs erkölcs és nélküle nem létezik erény, csak önérdek, amely a társadalmi önzésnek is táptalaja. Jézus Krisztus nem a földi mennyország építését bízta ránk, hanem az üdvösség munkálását, mely az erkölcsök megújításával kezdődik. Az igazság tesz szabaddá minket. Igazi szabadság pedig nem létezik erény nélkül. „A társadalom üdve – olvassuk a III. fejezetben – a keresztben van és nem a gépekben vagy a törvénykönyvekben. Krisztus nem gondol arra, hogy a hatalmat magához ragadja (itt a földön), sem arra, hogy megnyerje az uralkodók kegyeit, mert reformja az erkölcsök reformja.”
Morice atya emberképe istenképének gyümölcse. Az ember méltóságáról nagy tisztelettel szól. Az embernek ugyanis Isten tapintatos szeretetében szabad akaratot ajándékozott. Az apostolok meghívásában fölszólításához: „Kövess engem!”, hozzá kell értenünk: „ha akarod”. „Szolgálatában önkéntesek vannak – írja. – Nem erőszakol ki semmit, és – amint a Jelenések könyve mondja – mielőtt belépne, kopogtat.” Így van ez a hit tekintetében is. Nem erőszakolja ki az emberi értelemtől a benne való hitet, pedig megtehetné, hanem rábízza a személyes jóakaratra, mert a jóra való nyitottság nélkül nem lehet eljutni a hitre, ami Isten ajándéka. Az igazi istenszeretetet pedig csak a hit által kaphatjuk meg. Ha megkérdeznék tőlünk, miért szeretjük Jézust, a szerző szerint ezt válaszolhatnánk: „Szeretem, mert ő Jézus.”
Nem teológiai értekezést olvashatunk a jelen írásban, hanem igazi jellemrajzot és néhol komoly társadalomkritikát, remek stílusban, amely nem nélkülözi az irodalmi jegyeket sem. A szerző a II. Vatikáni Zsinat előtt írta könyvét, melyet 1936-ban fordítottak magyar nyelvre. A szöveg átdolgozásánál arra törekedtünk, hogy a mai olvasó számára befogadható és könnyen olvasható legyen, valamint hogy a zsinat szellemiségével összhangban álljon.
Henri Morice atya egy személyes vallomással zárja könyvét, amelyben tanúságot tesz Krisztus iránti hódoló és rajongó szeretetéről, valamint örök életbe vetett élő hitéről. Mi pedig hálát adunk Istennek végtelen jóságáért, és megköszönjük hű szolgáját, akinek írói munkásságában is – a kegyelem erejéből – megdicsőülhetett a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ahogy a befejezésben olvashatjuk: „Laus tibi Christe. Ó Krisztus, dicsőség neked. Dicsőség mindörökké. Ámen.”
Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje
Kis Szent Teréz Kolostor
Marosszentgyörgy
MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu