Egy év a megszentelt életért
Reflexió
Ferenc pápa szerzeteseknek írt levele kapcsán
Sőt, több mint egy év az a kegyelmi idő, amellyel Szentatyánk, Ferenc pápa megajándékozott bennünket, szerzeteseket. Időt kaptunk és meghívást arra, hogy megálljunk: visszanézzünk, magunkba tekintsünk, és jövőt építsünk. A mi Rendünk immár ötödik éve ennek folyamatát éli, hiszen négy felkészülési év előzte meg Szent Terézia anyánk születésének 5. centenáriumát, amit 2014. október 15. és 2015. október 15. között ünneplünk.
Az elmúlt négy év során minden kármelita olvasta és imádkozta az ő műveit, hogy elteljen azzal a tűzzel, amely őt betöltötte Istenért és az ő ügyéért: „Lángokban áll a világ, újra halálra akarják ítélni Krisztust (…) és porba akarják taszítani az ő Egyházát. (…) Nem ez az az idő, amikor csekély jelentőségű ügyekkel kell zaklatnunk Istent” (Tökéletesség útja 1,5). Szavai ma is aktuálisak…
„Igyekezzünk olyanok lenni, hogy imádságaink támogathassák Istennek e szolgáit (a papokat), akik annyi erőfeszítés árán erősítették meg magukat tudománnyal, szent élettel és szenvedéssel, hogy most segíthessenek az Úrnak.” (TÚ 3,2). Ó, Szent Terézia Anyánk! Gyújtsd fel a mi szívünkben is azt a szenvedélyes szeretetet, amelyet húsz év középszerű szerzetesi élet után sikerült kikönyörögnöd a Szentlélektől a magad számára! Hogy emésszen bennünket a buzgalom az Úrért – ahogy ezt Illés próféta nyomán vallja a Kármel –, hogy ebben a „kis Krisztus kollégiumban”, amelyben együtt élünk, megéljük azt a három dolgot, amelyet a hiteles (és boldog) szemlélődő élet érdekében minden leányodnak lelkére kötöttél: a testvéri szeretetet, a belső szabadságot és az alázatot! (Vö. TÚ 6,1).
Mi ezáltal lehetünk „a kommúnió embereivé”, amire a Szentatya hív bennünket. Ez a kommúnió maga a Mennyország, s ha sikerül megélnünk ezen a földön, akkor a Mennyország előízét érezzük. Mennyit küzdünk, szenvedünk érte a mindennapokban, míg Krisztus ki nem alakul bennünk, míg úgy nem élünk, ahogyan ő élt!... Nem mondjuk, hogy már elértük, de futunk, hogy magunkhoz ragadjuk azt, aki már magához ragadott bennünket… (Vö. Gal 1,4; 1Jn 2,6; Fil 3,12).
Azért küzdünk, mert van bennünk remény a jövőt illetően. Reménységgel öleljük magunkhoz a jövőt, amikor kolostorunk kánoni megalapítását kérjük. Kevesen is jövőt építünk, és próbáljuk ezt prófétai módon tenni, önellátásra berendezkedve: erdőt telepítve, megújuló energiaforrásokat beépítve. S környezetünk lassan átveszi tőlünk ezt a gondolkodást… Ez is az idők jeleire való odafigyelés része…
A Szentatya azt is várja tőlünk, hogy tanúságot tegyünk az örömről. Ez az öröm mindig ott lakik a szívünk mélyén, de leginkább akkor szokott megmutatkozni, amikor megfeledkezünk önmagunkról, amikor Valakibe vagy valamibe belefeledkezünk egyénileg vagy közösségileg. S lehet ez közös kirándulás, társasjáték, fahordás vagy zsolozsma egyaránt. Mindez ott van Istenben, s ő megadja nekünk, hogy beléphessünk az ő világába, hogy benne éljük meg mindezt, hogy az ő Színe előtt éljünk meg és hordozzunk örömet és bánatot. Egy nagy egység megjelenítői vagyunk, még akkor is, ha ezt sokszor nem tudjuk átélni. Ott állunk, ott küzdünk, és ott örülünk Isten színe előtt és odavisszük sokak örömét és küzdelmét, s ebben csatlakoznak hozzánk időnként mások is.
El(vissza)jöttünk ide, Erdély szívébe, hogy ezen a „peremterületen” is meggyökereztessük a szemlélődő kármelita életet. (Ha a kommunizmus nem lett volna, már legalább negyven évvel korábban sor került volna erre.) Nagy öröm látni, hogy az emberek megtalálnak bennünket kéréseikkel, adományaikkal és csatlakoznak hozzánk imáikkal.Tegye az Úr kairosszá, kegyelmi idővé mindannyiunk számára ezt az évet, és Szent Terézia anyánk közbenjárása segítsen minket egyre bennebb jutni a belső várkastélyba, amelynek legmélyén a kommúnió Istene él, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, akinek dicsőség legyen mindörökkön örökké. Ámen.