Belső ima

Szent Terézia anyánk meghatározása szerint a belső ima nem egyéb, mint baráti beszélgetés Istennel, amennyiben gyakran maradunk együtt a magányban Ővele, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket (Önéletrajz).

A belső imádság tehát egy barátság története, egy barátságé, amely lassan egész lényünket átitatja, átalakítja és elvezet bennünket lényünk legbelsejébe, ahol Isten lakik, és mi teljesen elköteleződünk az Ő szolgálatában. Ebből az elköteleződésből azután egyre inkább tettek származnak, buzgó munkálkodás a lelkek üdvözítésének szolgálatában.

Belső imánknak Szent Terézia anyánktól ránk hagyott fő apostoli imaszándékai: a papokért, az Egyház megújulásáért és a minden lélek üdvösségéért való buzgó közbenjárás.

Minden közösség napi két órát szentel erre a személyes csendes imára, egy órát reggel, egyet este. Ezek az alkalmak a terézi Kármel napirendjének tartóoszlopai. A Szentlélek segítségül hívásával kezdődnek, majd a Szentírás szavaival való imádkozással folytatódnak vagy fejeződnek be. Az imában nemcsak mi beszélünk, hanem igyekszünk az Úr válaszát is meghallani, őt szemlélni.

„Számomra az ima a szívnek egy lendülete, egy egyszerű, Ég felé vetett pillantás. A hálának és a szeretetnek a kiáltása megpróbáltatásban éppúgy, mint örömben; egyszóval, valami nagy, valami természetfölötti dolog, amely kitágítja a lelkemet és Jézussal egyesít!” (Kis Szent Teréz, Önéletrajz)